Hogy miért örül a pszichológus társadalom a Terápia című sorozatnak, azt itt elolvashatod. Hogy miért örülök én neki, azt viszont mindjárt leírom.

Először is, ha egy filmben megjelenik egy pszichológus vagy pszichiáter, az nem ritkán valami egészen gonosz, mások felett álló, másokat manipuláló szereplő személyében teszi. Esetleg maga is őrült, a legrosszabb típusból. Jóval ritkábban pozitív szereplő.

A Terápia c. sorozat főszereplője, ha nem is mindig a legszimpatikusabb, mégis alapvetően pozitív hős. Megleshetjük munkája közben, betekinthetünk gondolataiba, és csodák csodája, néha kiderül, hogy ő is ember, aki néha szereti, néha rühelli a munkáját, vannak gondolatai, érzései, tud figyelni, és törődik a vele szemben ülők sorsával.

Kiindulásnak már ez sem rossz. Ami viszont személy szerint nekem külön tetszik, az az, hogy az amerikai filmek szokásos pszichológus, pszichiáter és páciens/kliens ábrázolásával részben szakít. Az amerikai filmek nagy részében a pszichológusoknak díványuk van meg várótermük. Bármilyen problémával is menjen hozzájuk az ember, midig kikötnek valami gyerekkori traumánál, vagy éppen annál, hogy a kliens szerelmes még mindig az anyjába/apjába. A klasszikus kliens vagy páciens már bő 16 éve jár terápiába, és rendszerint vagy sírva távozik, vagy kész idegroncs, már első ránézésre is. Se egyikükkel, se másikukkal nem igazán azonosul szívesen a néző, jelen esetben én.

A Terápia mélyebb betekintést ad egy pszichológus munkájába, megmutatja, hogy a pszichológus nem csak passzívan hallgat és szól, ha lejár az idő. Már a magyar verzió első öt részéből is kiderül, hogy mikor a pszichológus hallgat, közben nagyon is figyel. Visszatükrözi a másik érzéseit, gondolatait, összefoglalja a gondolatokat, segít struktúrába rendezni azokat.

Kiderül az is, hogy a pszichológus passzivitása mögött személyes érzelmek, gondolatok is megjelennek, és hogy ezeket nem, vagy csak nagyon ritkán engedi vissza abba a térbe, ahol a segítséget kérő vele szemben ül. Ezekkel a személyes érzésekkel, benyomásokkal dolgozik akkor is, amikor aktuálisan nincs jelen a kliens. Vagy egyedül vagy szupervizor segítségével rendezi ezeket a gondolatokat, ami minden terápiának szerves részét képezi.

Az is kiderül, hogy a pszichológus nem feltétlenül egy önmagában álló szikla. Neki is kell néha segítség, és neki is van segítsége akkor, ha egy-egy helyzetben elakad. Valamint azt is megtudhatjuk, hogy a pszichológus nem tökéletes. Hanem ember, ugyanúgy szenved, érez, kiég, örül, lelkesedik, ahogyan bárki más. Bár kétségtelenül ezekről nem a kétszemélyes helyzetekben szerzünk tudomást.

Amiről még fontos beszélni: a szemben ülők, azaz a kliensek nem klasszikus, kényszerzubbonyos dühöngő őrültek, és még csak nem is feltétlenül idegroncsok. Hanem olyanok, akikkel talán a hétköznapjainkban is találkozunk, kapcsolati problémákkal küzdő nő; elhanyagolt, de teljesítményorientált kamasz; sok éve együtt élő, folyton marakodó pár. Terápiába tehát nemcsak az unatkozó new york-i milliomosok és a társadalomra veszélyes elemek járnak, hanem hétköznapi emberek is.

Mácsai Pál vagy Gabriel Byrne? Ismersz terápiába járt/járó embereket? Te jártál már pszichológusnál?