Szeretnél 10 Ft-ért venni egy 100 Ft-ost? Most megteheted. De mivel ez egy kedvező ajánlat, ezért mások is licitálhatnak, a tétet 10 Ft-tal lehet emelni. Ha te mondod a legmagasabb árat, akkor elviheted a pénzt. A szabály csak annyi, hogy ha te a második legmagasabb árat mondod, akkor is ki kell fizetned a bemondott összeget.

Mielőtt elkezded a licitet, kérlek, gondold végig, volt-e már olyan az életedben, hogy elkezdtél nézni egy filmet vagy színházi előadást, amiről az első öt percben tudtad, hogy semmi jót nem várhatsz tőle, és mégsem hagytad abba, hanem végignézted. Ha volt ilyen és nem érted, mi az összefüggés, akkor olvass tovább.

A fenti játék esetében két lehetőség van. Vagy rögtön átlátod, hogy nem érdemes belemenni a játékba, vagy nem. Amikor velem elsőként megcsinálták ezt a játékot, én belementem, csak úgy mint az engem akkor körülvevő közgazdászhallgatók. Jó pénzért kelt el az a százas, bár nem emlékszem a pontos összegre. Amikor én csináltam meg másokkal, akkor egyszer 150 Ft-ért, egyszer pedig 220 Ft-ért vették meg a felajánlott pénzdarabot. (Ez 190 Ft-os, illetve 330 Ft-os tiszta nyereséget jelentett volna, ha valóban kifizettettem az összegeket.)

Hogy miért nem érdemes belefogni a licitálásba arra az egyszerű válasz az, hogy nincs olyan pontja a játéknak, ahol érdemes kiszállni belőle. Ugyanis amíg nem éri el a licit a 100 Ft-ot, addig olcsóbban juthatunk hozzá a pénzhez. (Csakúgy mint a rivális licitálók.) Ha pedig eléri a 100 Ft-ot, akkor a mindenkori második helyezett inkább megveszi 110 Ft-ért a pénzt, mert akkor csak 10 Ft-ot veszít, míg ha feladja ezen a ponton, akkor 90 Ft-ot. Ekkor persze a másiknak is jobban megéri 20 Ft-ot veszíteni, mint 100 Ft-ot, és így tovább.

A fenti leírás a matematika játékelmélet nevű ágának egy kitüntetett példája. A neve dollárárverés vagy Concorde-csapda. A lényege az ilyen típusú játékoknak az, hogy ha valaki egyszer belekerült a játékba, akkor nem érdemes kiszállni belőle. Feltételezve, hogy a játékosok minden pillanatban racionálisan, azaz egyéni hasznukat maximalizálva, veszteségüket minimalizálva döntenek.

Ha valaki egyszer elkezd egy ilyen játékot, akkor az nem buta, mohó, nem szükséges bármilyen erkölcsi kategóriával illetni. A fenti helyzet mesterséges, így nem biztos, hogy egyből ráismerünk hétköznapi megjelenéseire.

Például, tegyük fel, hogy reggel villamossal megyek munkába. Néha előfordul, hogy a megállóba menet látom, nagyon sokan várnak már. Ennek nagyon megörülök, mert azt gondolom, mindjárt jön a villamos.

De nem jön.

5-10 perc múlva úgy vagyok vele, hogy most már biztosan jönnie kell. Egyébként el is indulhatnék gyalog, mert úgyis csak 25 perc – de most már mindjárt itt kell lennie a villamosnak...

De még mindig nem jön. Közben esetleg felváltva puffogok néhány utastársammal, arról, hogy ez a BKV ilyen meg olyan. Persze ettől továbbra sem jön.

És mondjuk 40 perc múlva ráeszmélek, hogy ha akkor elindultam volna gyalog, amikor láttam, hogy sokan vannak a megállóban, már vagy negyedórája ott lehetnék.

Ez a dollárárverés egyik leggyakoribb esete a hétköznapokban. A játék viszont nem megoldhatatlan, csak nézőpontot kell váltani hozzá, vagy előzetes kritériumot felállítani. Például, ha előre eldöntöttem volna, hogy maximum 5 percet várok, és ha addig nem jön a villamos, akkor elindulok gyalog, akkor nem kerülök bele a csapdába. Még akkor sem, ha a hatodik percben megérkezik a jármű.

Te mikor kerültél legutóbb Concorde-csapdába? Mikor ültél végig legutóbb egy, az első percétől kezdve unalmas előadást?