A mi családunk rendkívül praktikus. Ahelyett, hogy a halottak napi tumultusban járnánk a temetőket, hogy kicsit ledrótkefézzük már nem élő családtagjaink sírját, inkább egy héttel előtte vagy utána tesszük meg ezt a rituális tevékenységet. Ilyen alkalmakkor gondolkozunk azon, hogy mikor is kell a sírt megújítani, beszélgetünk arról, hogy egyik vagy másik sírban fekvő családtagunk milyen volt, mit szólna most ahhoz vagy mit gondolt erről vagy arról. Még az is felmerül, hogy hiányzik, milyen jó lenne, ha itt lenne.
Lehet, hogy eszünkbe jut: mi, akik körülálljuk a sírt, jövőre nem biztos hogy ugyanennyien leszünk itt és tesszük ugyanezt. De erről nem beszélünk.
Nem beszélünk, talán azért, mert ez kellemetlen téma, talán azért, mert amíg nincs baj, addig ne készüljünk rá, talán azért mert nem szokás egymás haláláról beszélni De, ha saját halálunkról beszélünk, az is csak súlyos, gyógyíthatatlan betegség vagy egy bizonyos életkor felett elfogadható. Gyakran még akkor is lepisszegik az embert, hogy ne beszéljen ilyesmiről, meg fog gyógyulni, sok van még hátra.
Vélelmezzük jóindulatúan, hogy ezek a lepisszegések nem azért léteznek, mert a pisszegő rosszat akarna a másiknak. Az oka talán az lehet, hogy a halál a mi kultúránkban valami félelmetes dolog. Meghalni csak mások szoktak: távoli országok nőnemű hurrikánjai pusztítanak el embereket, vagy épp a Gyűrűk Ura orkjai taszítják hősi halálba a bátor harcosokat. A halál nem az életünk része.
Talán emiatt, talán másért az 1950-es években egy Cicely Saunders nevű ápoló régi-új gondolattal állt elő e kérdésben és elindította a hospice mozgalmat. A hospice vagy palliatív ellátás lényege, hogy a halált az élet részének tekintjük, sem előrehozni, sem távolítani nem akarjuk. A halál a haldokló és a család közös ügye, a haldoklónak segíteni kell az életével kapcsolatos élményeit összegezni, integrálni, a család többi tagjának az elválás, búcsúzás, veszteségfeldolgozás a feladata. A két fél kommunikációját elő kell segíteni.
Ahogyan saját halálunkhoz, saját végességünkhöz viszonyulunk, segíthet abban, hogy a saját életünkhöz való viszonyunkat tisztázzuk.
Te hogy vagy a saját haláloddal? Te hogy vagy a saját életeddel?
