Egyik reggel épp sétáltam és telefonáltam az utcán. Elmentem egy idősebb úr mellett, aki látványosan keresett valamit, de olyan látványosan nem találta, hogy tehetetlenségében még az is kicsúszott a száján, hogy "nem igaz, hogy nincs itt egyetlen házszám se."

Mivel a telefonnak hamar vége lett, és a bácsi pontosan ugyanazon a helyen, pontosan ugyanúgy bosszankodott és állt tehetetlenül, gondoltam egyet, és odamentem hozzá. Megkérdeztem, hogy pontosan mit keres.

A bácsi fantasztikus gyorsasággal rávágta, hogy a 137-es számot, de nem talál egyetlenegy házszámot sem. Mivel régóta élek ebben az utcában, pontosan tudom, hogy házszámot valóban nehéz itt találni, az utca kicsit szűkölködik belőle ezen a végén. Ugyanakkor tudtam véletlenül, hogy épp a 152-es szám mellett állunk. Tehát a házszám a túloldalom és kicsit visszafelé található. A bácsi megköszönte az útba igazítást, és el is indult volna. Engem viszont nem hagyott nyugodni a dolog és megkérdeztem tőle, hogy mit is keres tulajdonképpen, hátha pontosabban is útba tudom irányítani. A bácsi válasza megdöbbentett: "A villamos igazgatóságot, a kocsiszínt."

Döbbenetem oka az volt, hogy gyakorlatilag a kocsiszínnel szemben álltunk, amit arról lehet megismerni, hogy nagy sárga villamosok vannak benne. Amikor pedig épp nincsenek, akkor sínek keresztezik egymást keresztül-kasul.

Nem lehet nem észrevenni, hogy ez egy remíz. Vagy mégis?

Most zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy a bácsinak valamilyen érzékszervi problémája volt. Mit is keresett a bácsi? Nem, nem a remízt. A 137-es számot. Egy rendszerint fehér alapon fekete számokkal borított fémlemezt. És nem találta.

Teljesen hülye volt a bácsi? Hiszen ott volt egy halom villamos, miért nem találta, amit keresett?

A bácsi természetesen nem volt hülye. Az, hogy hogyan érzékeljük és észleljük a világot, még véletlenül se jelenti azt, hogy okosak vagy hülyék vagyunk. A bácsi nem villamost keresett, hanem házszámot. Figyelme beszűkült arra a kis fehér táblára, amit nem talált. És azt valóban nem találta. Kilépni azonban nem tudott ebből a beszűkültségből, ehhez nézőpontot kellett volna váltania (pl. nagy sárga tárgyakat keresnie), vagy valamilyen más kommunikációs csatornára váltania (pl. megkérdezni valakit).

A történet hétköznapi. Velem is előfordul, hogy valamit nagyon keresek, és nem találom, miközben majd kiszúrja a szememet. Hétköznapi, de pontosan rávilágít arra, hogy a világ befogadása nem pusztán érzékszervi folyamat. Figyelmi fókuszunk döntő abból a szempontból, hogy egyáltalán minek az érzékelését engedjük meg magunknak.

A beszűkült figyelmi fókusz nem mindig ennyire látványos, és természetesen másokon könnyebb észrevenni, mint saját magunkon. Épp ezért, ha néha olyan feladatokkal szembesülünk, amelyeken régóta rágódunk és megoldhatatlannak tűnnek, érdemes nézőpontot váltani (kilépni, mással foglalkozni, majd visszatérni) vagy segítséget kérni másoktól. A másik ember – legyen az pszichológus, kolléga, családtag vagy barát – mindig könnyebben észreveszi, ha épp beszűkül a figyelmünk.

Ismered azt, hogy nem találsz valamit, de a szemedet majd kiböki? Hogyan szokott a te figyelmed beszűkülni, és hogyan tudsz kilépni belőle?