Vannak az életünkben teljesítményhelyzetek. Ezek olyan szituációk, amelyekben egy feladat megoldása vagy cél elérése érdekében erőfeszítést kell tennünk. Ezek a helyzetek kétféleképpen végződhetnek: sikerrel vagy kudarccal. (A köztes lehetőségektől most eltekintünk.)
Tudjuk, hogy vannak olyan emberek, akik egy bukott vizsga után otthagyják az iskolát. Tudjuk, hogy vannak olyan emberek is, akik nemhogy nem hagyják ott az iskolát, hanem a pótvizsgán a lehető legjobb teljesítményt nyújtják. A kétféle ember között a legnagyobb különbség a motiváció.
De mitől függ a sikert vagy kudarcot követő motiváltságunk?
Elsősorban attól, hogy a siker vagy kudarc okát miben látjuk.
Például, ha azt gondoljuk, hogy azért buktunk meg, mert a vizsga teljesíthetetlen, és a vizsgáztató is bal lábbal kelt fel, akkor külső okoknak tulajdonítjuk a bukást. Ha a külső okokat elháríthatónak találjuk, akkor motiváltak maradhatunk, ha nem, akkor annyi a motivációnknak. Tehát, ha a tanár mindig bal lábbal kel fel és a vizsga követelményei nem változnak, akkor nem valószínű, hogy átmegyünk a vizsgán, ez nem motiváló erő.
Ha viszont a vizsgára egyáltalán nem tanultunk, akkor a bukás oka: belső.
Fontos tudnunk, hogy a kudarc oka állandó vagy változó-e. Ha a vizsgáztatót soha nem cserélik le (állandó külső ok) vagy számunkra mondjuk a matematika megfejthetetlen és érdektelen marad mindig (állandó belső ok), akkor ez nem motivál további teljesítményre. Ha tudjuk, hogy a vizsgáztatót néha lecserélik és gyakran jobb kedve van (változó külső ok), vagy nem tanulásunk és fáradtságunk lehet a bukás kulcsa (változó külső ok), akkor valószínűleg megpróbáljuk még azt a vizsgát.
A motiváltság attól is függ, hogy a kudarc oka ellenőrizhető-e vagy sem. Ha az okot abban látjuk, hogy a tanár bal lábbal kelt fel, akkor ez nem ellenőrizhető ok, hiszen nem tudjuk a vizsgáztatón megnyomni a jó hangulat gombot és megfigyelni, hogy így megbuktat-e minket. Ha a kudarc oka az, hogy nem tanultunk, ez ellenőrizhető, hiszen a következő vizsgára tanulunk. Ha megbukunk, akkor nem ez volt az ok, ha átmegyünk, akkor igen.
A fenti hat lehetőség (külső, belső, állandó, változó, ellenőrizhető, nem ellenőrizhető) összesen nyolcféle kombinációt ad ki. Egy Weiner nevű szociálpszichológus azt találta, hogy ezek közül a legnagyobb motivációt az jelenti, ha változó, de ellenőrizhető okot feltételezünk kudarcunk mögött. Ekkor ugyanis képesek vagyunk változtatni, másképpen viselkedni a kudarcot követően, ráadásul nagy valószínűséggel ötletünk is van arra, hogy miben kell változnunk. Legrosszabbul akkor járunk, ha állandó és ellenőrizhetetlen a kudarcunk oka. Tudjuk, hogy mindig ez van, és változtatni se lehet rajta.
De mire jó ez?
A boldogtalan élet receptje lehet, hogy lehetőség szerint a kudarcainkat magunknak tulajdonítsuk, és lássuk be, hogy nem tudunk változtatni rajtuk. Eközben ügyeljünk rá, hogy sikereinket nem ellenőrizhető okokra (szerencse) vezessük vissza, és véletlenül se kössük össze személyes tulajdonságainkkal.
Te minek tulajdonítod mások kudarcait és sikereit? Hogyan gondolsz saját sikereidre és kudarcaidra?