Oké, elvégeztem az iskolát, és akkor mi van? Jó, megházasodtam, és most? Igen, már gyereket nevelek, de akkor? Rendben, elértem, amit lehetett, hát most? Kirepültek, de akkor mostantól?

Van úgy, hogy célokat tűzünk ki magunk elé, és elérjük őket. Leérettségizünk, esetleg szerzünk egy diplomát, elvégzünk még néhány iskolát. Esetleg párkapcsolatunk lesz, gyereket tervezünk és megszületik. Hirtelen tényleg felvesznek a régóta áhított állásra. Sikerül végre nyugdíjba menni, esetleg már látjuk, hogy akkor a gyerekkel is minden rendben lesz, saját lábára állt, elértük ezt is.

Ezek mind olyan élethelyzetek, elért célok, amelyek elégedettséggel és örömmel töltenek el, sőt tulajdonképpen másoktól is elvárjuk, hogy ha elérik céljaikat, akkor örüljenek neki. De van úgy, hogy az elégedettség, az öröm átcsap valami egészen másba. Kétségbeesés, szorongás, félelmek üthetik fel ilyenkor a fejüket. A cél elérése ugyanis a cél elvesztését is jelenti egyben. Minél hosszabb távú a cél, minél több energiánk van abban, hogy elérjük, adott esetben annál nagyobb lehet a szubjektív veszteségélményünk.

A célok ugyanis irányjelzők, az energiánk, munkánk, érzelmeink keretet kapnak pusztán attól, hogy tudjuk, hogy mit szeretnénk elérni. Ha például diplomára vágyunk, akkor környezetünk nem fog meglepődni, ha a Karácsonyt tanulással töltjük, tudjuk, hogy melyik félévben miből kell vizsgázni, jó esetben azt is, hogy azokra mennyit kell tanulni. Ha mondjuk gyerekre vágyunk, akkor kideríthetjük, hogy hogyan kell étkezni, milyen vizsgálatokra kell elmenni, milyen szülésfelkészítő tanfolyamokra kell járni, kinél érdemes szülni. Mégis, amikor valaki kézhez kapja az éveken át tartó munkával megszerezhető papírt, gyakran találja magát ott, hogy mit kezdjen most akkor magával? Találkozhatunk olyanokkal is, akiknél megszületik a gyerek, és pár nap/hét/hónap múlva legszívesebben visszaadnák, kedvetlenek, motiválatlanok, miközben környezetük gügyögve várja, hogy örüljenek nagyon, és emiatt a gondolat miatt még szégyellik is magukat. Az előbbit lehet életkezdési krízisnek, az utóbbit pedig mondjuk szülés utáni (postpartum) depressziónak is hívni, amennyiben az átélt szenvedés tartós.

A közös mindkettőben az, hogy a cél kipipálva, elérve, és nincs új cél. "Nem mondták, hogy ez ilyen lesz! Nem mondták, hogy mi lesz utána." Továbblépni ezekből a helyzetekből néha igen nehéz. Még akkor is, ha a külső szemlélő számára egyértelműnek tűnik a következő lépés. (Pl.: álláskeresés vagy mondjuk gyereknevelés)

Ugyan az eddig leírtakból az is következhetne, hogy lehetőleg el nem érhető célokat tűzzünk ki magunk elé, és dolgozzunk jó sokat ezek elérésén, az üzenet mégsem ez. (Hiszen a soha el nem érhető célok valószínűleg inkább csalódottságot és csüggedtséget hoznak.) Inkább az, hogy ha néha irányt vesztünk, akkor az normális, azaz az élet része, és ezekben az esetekben, ha nem megy a továbblépés, kérhetünk külső segítséget.

Mikor fordult elő veled, hogy irányt vesztettél? Ki vagy mi segített a továbblépésben?