Ha fel akarsz bosszantani, akkor itt a recept hozzá. Várd ki a megfelelő pillanatot, amikor elfelejtek valamit, és próbálom felidézni. Amikor látod rajtam, hogy nagyon erősen akarom, hogy mégis eszembe jusson az a valami, na, akkor vigasztalásképpen mondd nekem a következőt: "Nem lehetett olyan fontos, ha elfelejtetted!"

Hogy ez engem miért bosszant, az első körben egyszerű: empátiát, elfogadást esetleg megoldást várnék a problémára, és nem kapok. Második körben viszont az bosszant, hogy amit kapok, az egy régi, üres közhely, ami ráadásul nem is igaz.

Üres, mert valaminek a fontosságát nem jelzi az, hogy adott pillanatban fel tudjuk-e idézni. Nyilvánvalónak tűnik elsőre, hogy az általunk fontosnak ítélt dolgokra általában emlékszünk. Azonban e nyilvánvalóság rögtön eltűnik, ha hallottunk már arról, hogy például komoly traumákat átélt emberek képtelenek felidézni a traumát megelőző életüket vagy a trauma pillanatait, legyen szó valamilyen közlekedési balesetről, háborúról vagy (nemi) erőszakról. Egyes elméletek a felejtés jelenségét (ahogyan a beszűkültséget is) azzal magyarázzák, hogy ez a mechanizmus csökkenti a fájdalom észlelését, a kellemetlen, fájó emléket a biztonságos messzeségbe száműzi a mindennapokból.

A felejtés mögött állhat neurológiai, testi probléma is. A memória romlása mindennapi tapasztalata az idősödő embereknek, ebben az értelemben előhívási hiba a felejtés. Tehát ez esetben sem a dolog jelentéktelensége az ok.

A pszichológia mélylélektani irányzata szerint a felejtés nem a véletlen műve. Az elfelejtésnek lehet pszichés oka, tudattalan szándék húzódhat meg mögötte. Ha például valakit elfelejtünk felköszönteni a születésnapján, akkor lehetséges, hogy tudattalanul távol szeretnénk tőle maradni.* Azaz nemhogy nem fontos, amit elfelejtünk, hanem egyenesen nélkülözhetetlen. Nélkülözhetetlen abban, hogy saját tudattalan szándékainkat megismerjük.

Na, engem ezért bosszant. Meg azért, mert még mindig nem jut eszembe, hogy mit is akartam mondani. :-)

És én mit tegyek, ha fel akarlak bosszantani téged? Milyen igazán fontos dolog ment ki a fejedből mostanában? S vajon miért?

*(A köszöntés elfelejtése nem feltétlenül jelenti, hogy távol szeretnénk maradni valakitől, ez csak egy lehetséges változat.)

Ott hagytuk abba Pistike vizsgálatát, hogy Pistike vagy gyári hibás (gének), vagy hülyének nevelték (környezet). És hogy mennyivel könnyebb lenne a dolgunk, ha Pistikének lennének testvérei. De nem mindegy, hogy milyen testvérei.

Először is legyen Pistikének egy egypetéjű ikertestvére: Móricka, aki Pistikétől távol, egy másik családnál nevelkedik (de ettől a génállománya még pontosan ugyanolyan, mint Pistikéé). Legyen Pistikének egy másik testvére is, Béla, aki fogadott gyerek, de Pistikével egy háztartásban nevelkedik.

Ők itt sorban Móricka, Pistike és Béla:

A pszichológiai gondolkodás Pistike hülyeségének kérdését a testvérei felől próbálja megválaszolni. Ha Móricka, aki genetikailag 100%-ban azonos Pistikével, ugyanazt a viselkedést produkálja, miközben a Pistikével azonos környezetben nevelkedő (ám genetikailag vadidegen) Béla, nem mutatja ezt a viselkedést, akkor valószínűsíthető: Pistikének a génjeiben van a hülyeség. Ha Móricka nem produkálja a viselkedést, miközben Béla meg pontosan ugyanúgy hülye, akkor Pistike viselkedésének kulcsa a környezetben keresendő: Pistikét hülyének nevelték.

Egyszerű ez, nem?

Nem egészen. Hiszen mi van, ha mindketten mutatják a viselkedést, vagy egyikük sem? Akkor nem igazán tudunk semmit mondani erről a viselkedésről. Arról nem is beszélve, hogy a durvaság vagy hülyeség önmagukban sokféle dolgot jelölhetnek, egyéni ízlésünknek megfelelően. Emiatt nem is olyan könnyű a válasz a kérdésre, hogy miért hülye Pistike.

A hasonló logikájú kutatásoknak köszönhetően mégis tudunk sok mindent arról, hogy bizonyos mentális betegségek mondjuk könnyebben vagy nehezebben örökölhetőek. Ez a tudás arra jó, hogy az örökletesebb betegségeknél a születendő gyerek esetében a betegség kialakulását megpróbálják megelőzni, vagy korábban kezdjék meg a mentálhigiénés munkát.

De mire jó ez nekem?

Vannak olyan dolgok, amelyek génjeinkben vannak kódolva, ezeken nem, vagy csak nagyon drasztikus módon tudunk változtatni (pl. szemszín, testmagasság). Ennek a változtathatatlanságnak az elfogadása a jóllétünk egyik kulcsa is lehet. Vannak olyan dolgok is, amelyeken tudunk változtatni. Annak a felismerése, hogy ezek változtathatóak, szintén megkönnyebbülést hozhat.

Ha valakinek feltett szándéka, hogy boldogtalan legyen, egyszerű a dolga: fogadjon el tényként magában olyan, általa negatívnak ítélt tulajdonságokat, amelyeket elvileg megváltoztathatna, ezzel egyidejűleg öljön bele rengeteg energiát genetikailag kódolt tulajdonságai megváltoztatásába.

Te hogyan ismered fel a dolgokat, amelyeken nem tudsz változtatni? És mit teszel azokkal a dolgokkal, amelyeken tudsz változtatni?

A mi családunk rendkívül praktikus. Ahelyett, hogy a halottak napi tumultusban járnánk a temetőket, hogy kicsit ledrótkefézzük már nem élő családtagjaink sírját, inkább egy héttel előtte vagy utána tesszük meg ezt a rituális tevékenységet. Ilyen alkalmakkor gondolkozunk azon, hogy mikor is kell a sírt megújítani, beszélgetünk arról, hogy egyik vagy másik sírban fekvő családtagunk milyen volt, mit szólna most ahhoz vagy mit gondolt erről vagy arról. Még az is felmerül, hogy hiányzik, milyen jó lenne, ha itt lenne.

Lehet, hogy eszünkbe jut: mi, akik körülálljuk a sírt, jövőre nem biztos hogy ugyanennyien leszünk itt és tesszük ugyanezt. De erről nem beszélünk.

Nem beszélünk, talán azért, mert ez kellemetlen téma, talán azért, mert amíg nincs baj, addig ne készüljünk rá, talán azért mert nem szokás egymás haláláról beszélni De, ha saját halálunkról beszélünk, az is csak súlyos, gyógyíthatatlan betegség vagy egy bizonyos életkor felett elfogadható. Gyakran még akkor is lepisszegik az embert, hogy ne beszéljen ilyesmiről, meg fog gyógyulni, sok van még hátra.

Vélelmezzük jóindulatúan, hogy ezek a lepisszegések nem azért léteznek, mert a pisszegő rosszat akarna a másiknak. Az oka talán az lehet, hogy a halál a mi kultúránkban valami félelmetes dolog. Meghalni csak mások szoktak: távoli országok nőnemű hurrikánjai pusztítanak el embereket, vagy épp a Gyűrűk Ura orkjai taszítják hősi halálba a bátor harcosokat. A halál nem az életünk része.

Talán emiatt, talán másért az 1950-es években egy Cicely Saunders nevű ápoló régi-új gondolattal állt elő e kérdésben és elindította a hospice mozgalmat. A hospice vagy palliatív ellátás lényege, hogy a halált az élet részének tekintjük, sem előrehozni, sem távolítani nem akarjuk. A halál a haldokló és a család közös ügye, a haldoklónak segíteni kell az életével kapcsolatos élményeit összegezni, integrálni, a család többi tagjának az elválás, búcsúzás, veszteségfeldolgozás a feladata. A két fél kommunikációját elő kell segíteni.

Ahogyan saját halálunkhoz, saját végességünkhöz viszonyulunk, segíthet abban, hogy a saját életünkhöz való viszonyunkat tisztázzuk.

Te hogy vagy a saját haláloddal? Te hogy vagy a saját életeddel?

Ha ismered a viccekben szereplő Pistikét, akkor felmerülhetett már benned, hogy Pistike miért lett olyan, amilyen. "Pistikének már a szülei is hülyék voltak" – szólhat az egyik válasz. "Pistikét az iskola tette tönkre, azért hülye." – szólhat a másik.

A pszichológia egyik örök kérdése ez. Már nem az, hogy konkrétan Pistikének a szülei voltak hülyék és a gyerek emiatt lett olyan, amilyen, vagy épp az iskola tette tönkre. Hanem az, hogy egy-egy emberi tulajdonság, személyiségjellemző, mentális állapot vagy mentális betegség vajon azért alakul-e ki, mert az ember a génjeiben hordozza, és be van kódolva az, vagy éppen a felnövekvő ifjú elme a környezet hatására lett olyan, amilyen.

Szokták ezt a kérdést úgy is emlegetni, hogy a nature (öröklés) – nurture (környezet) vita. Azaz valamiért a génjeink vagy a környezeti hatások felelősek-e. Egy pillanatra gondoljuk bele, hogy a gének mennyi mindenért felelősek: a sejtjeinkben lévő sejtszervecskék kialakulásától a szemszínünkön át mondjuk egészen addig, hogy mi a biológiai nemünk, hogy néz ki konkrétan az agyi érhálózatunk, hajlamosak vagyunk-e vérzékenységre, érzünk-e fájdalmat vagy éhséget egyáltalán. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy ugyan sok mindenről tudjuk, hogy genetikailag kódolt, de ezek a dolgok egy jelentős részéről nem tudjuk, hogy pontosan hogyan, akkor láthatjuk, hogy nem is lesz olyan könnyű dolgunk Pistikével.

Nézzük most a nevelés vagy környezet oldalt. Itt is ugyanaz a helyzet. Sok mindenről tudjuk, hogy a környezet számít, de belegondolva, hogy egy átlagos gyereket felnövésének kb. 18 évében mennyi környezeti inger ér, biztosan nagyon nehéz lenne megmondani, hogy most akkor Pistike azért durva a tanárnénivel, mert a tanárnéni többször durva volt vele, vagy épp az apja vagy a szomszédbácsi durvaságát utánozza.

Ha eddig nem lenne elég bonyolult: Vajon Pistike apukájának durvasága környezetileg vagy genetikailag meghatározott? És az átörökítés géneken vagy viselkedésen keresztül történt/történik Pistike irányába? Vagy a gének és környezet sem statikus dolgok, hanem van olyan, hogy a környezet aktivál egy gént, és az okoz egy bizonyos viselkedést?

Pistikéről nehéz nyilatkozni. Viszont ha Pistikének lenne néhány testvére, akkor sokkal könnyebben a végére járhatnánk a dolognak.

(...hogy miért könnyebb a dolgunk úgy, pénteken kiderül...)

Jutott már eszedbe valamilyen tulajdonságod kapcsán a "Miért vagyok ilyen?" kérdés? Mire jutottál?

"Üdvözöllet titeket az Anonim Nárcisztikusok csoportban. Nos, mielőtt belekezdenénk, beszéljünk egy kicsit rólam."

via

Mi a közös az ecetes lábáztatásban, a maslow-i szükséglethierarchiában és a térképben?

Elsőre mondhatnánk, semmi. Az ecetes lábáztatás a bőr felpuhítására, a bőrkeményedések eltávolítására és a lábgomba megelőzésére jó állítólag. A szükséglethierarchia erről nem mond semmit, csakúgy, mint a térképek.

A maslow-i szükséglethierarchia az embert mint szükségletek egymásra épülő rendszerét mutatja be, arra fektetve a hangsúlyt, hogy minden embernek azonos szükségletei vannak, amelyek kielégítése egymást követő sorrendben történhet. Rendszerint egy piramis vagy háromszög formaként ábrázolják, de az tuti, hogy nem fogod rajta megtalálni, merre indulj a Deák térről, ha mondjuk a legközelebbi hidat keresed, hogy átkelhess rajta.

A térkép (esetleg) megmutatja, merre indulj a célod felé, de csak akkor, ha az valamilyen fizikai pont, pl. utca, hegy, patak, temető vagy templom. Ha a célod pl. a "teljes élet" vagy "szenvedély és boldogság", akkor nagy valószínűséggel nem szerepel a térképen.

A közös ezekben a dolgokban az, hogy mind mondanak valamit a valóságról. A valóságot leegyszerűsítik, összesűrítik, és segítenek nekünk a világban való eligazodásban. Azaz modellek. Az ecetes víz a bőrkeményedéstől való megszabadulást modellezi, a szükséglethierarchia az ember hajtóerőit, a térkép pedig egymástól távol lévő fizikai pontok elrendezését, elhelyezkedését.

A modellek nem önmagukban jók vagy rosszak. A modell jóságáról abban az értelemben tudunk beszélni, hogy a valóságot (valóságrészletet), amelyet modellez megfelelően be tudja-e jósolni. Ha igen, akkor jó a modell, ha nem, akkor vagy felül kell vizsgálni, vagy el kell vetni. 

A modell tehát valamit modellez, és valahogyan teszi azt (jól vagy rosszul). Mindannyian modellezünk, mindannyian szeretnénk megjósolni, hogy a másik ember viselkedése hogyan alakul, hogy működik a világ. A modellezéssel azonban többféle hibát is elkövethetünk.

1. Figyeljük meg Béla viselkedését: Hétköznapokon a buszvezető, pocakos, 50 éves Béla 5 órakor indul munkába.

2. Alkossunk erről egy modellt: "Béla minden reggel 5 órakor indul munkába."

Ez a modell Béla viselkedésének egy részét (munkába indulás) írja le, azt jól modellezi is.

Az első hiba, amit elkövethetünk, az, hogy nem arra alkalmazzuk a modellt, amit modellez. Azaz azt mondjuk, hogy a buszvezetők minden reggel 5 órakor indulnak, vagy a pocakos, 50 éves férfiak minden reggel 5 órakor indulnak.

Ha történetesen Bélát áthelyezik egy másik műszakba, és elég csak 7 órakor indulnia, akkor újabb megfigyeléseink nem igazolják a modell jóságát. A másik hiba, amit elkövethetünk, az az, hogy miközben Béla újabban tapasztalhatóan 7-kor indul, továbbra is azt állítjuk, hogy "Béla minden reggel 5 órakor indul munkába." Azaz nem vetjük el a rossz modellt.

De mire jó ez nekem?

Az egyik, amire ezt a gondolatot lehet használni, az az, hogy ez alapján át tudom gondolni, hogy jól rendszerezem-e a mindennapi tapasztalataimat. Jól alkalmazom-e modelljeimet? (Vajon tényleg hangos-e az összes szomszéd, tényleg kiállhatatlan-e az összes BKV-ellenőr?)

A másik pedig ez: Vajon van-e olyasmi az életemben, amiről sejtem/tudom, hogy nem működik, mégis ragaszkodom ahhoz?

Te milyen modellekre támaszkodsz, hogy eligazodj emberi kapcsolataidban? Mikor kételkedtél utoljára e modellek megbízhatóságában?

Időnként mindenkivel előfordul, hogy épp jól mennek a dolgai. Azonban most elmondom az én két legbiztosabb módszeremet arra, hogy ezek az optimális szakaszok a lehető legrövidebbek legyenek. Az egyik a patópálozás, a másik pedig a listagyártás munkanévvel fog itt szerepelni.

A patópálozás titka az időzítés, tartalma pedig az ismert vers, amelynek visszatérő rigmusa ez: „Ej, ráérünk arra még!”. Ami pedig az időzítést illeti, bármikor, amikor azt veszem észre, hogy egy feladat elkezd feszíteni, szorongatni, rögtön a fenti mondattal vagy hasonló mondatokkal űzöm el a kezdődő szorongást. "Még rengeteg időm van, felesleges még nekikezdeni." Nagyon jó eséllyel időben meg lehet akadályozni ezzel a módszerrel, hogy elvégezzem a dolgomat.

Ha viszont úgy érzem, hogy épp jól mennek a dolgaim, nagyjából mindennel végezni fogok határidőre és az optimális teljesítmény veszélye elháríthatatlannak tűnik, na, ekkor alkalmazom szívesen a listagyártást mint végső megoldást. A listagyártás titka a részletezésben rejlik. Minél részletesebben kell a listát legyártani, hogy az elvégzendő néhány feladatról valóban el tudjam hinni, hogy teljesíthetetlenek. Mindenképpen tele kell írni olyan apró, mindennapos feladatokkal is, amelyeket rutinszerűen csinálunk, szinte észre sem vesszük az elvégzésüket. Így egy ilyen extra sürgős feladatlistára fel kell írni a szemét levitelét, de még jobb, ha a cipő megkötését és hideg idő esetén a sál-sapka előszedését is felírjuk. Ha véletlenül fogyna a hosszú lista, amit minél gyakrabban kell ellenőrizni, jöhet az újabb lista írása.

Hogy ez nem pszichológia? Már hogyne lenne az.

A patópálozás és a listagyártás elméleti alapja a két amerikai pszichológusról elnevezett Yerkes-Dodson törvény, amely az egyéni teljesítmény és az izgatottsági szint (arousal) közti összefüggést vizsgálja. Teljesítmény alatt sok mindent érthetünk, a szénlapátolás gyorsaságától az elkészített ebéd ízletességén át egy megírt szöveg érthetőségéig és élvezhetőségéig. Itt egy ábra erről.

Az ábra azt mutatja meg, hogy az arousal növekedésével növekszik a teljesítmény – egy ideig. Az izgalmi szint további növelésével csökken. Látható, hogy a teljesen nyugodt, lelazult állapot ugyanúgy nem kedvez a teljesítménynek, mint a gyomorgörcsös szorongás. Az optimális teljesítmény középen található: amikor valamelyest igenis izgatottak vagyunk – de nem túlzottan. Az izgatottságnak van olyan szintje, amely már a teljesítmény rovására megy.

Fentebb különböző szavakkal illettük az arousal alacsony és magas fokát. A pszichológia nem mindig ilyen finomkodó: gyakran egységesen a szorongás szót használja. Amit megkülönböztet, az a jó és rossz szorongás. Az előbbit facilitáló szorongásnak hívja: ez  serkenti a működést, motivál, teljesítményre ösztönöz. Az utóbbi megbénít, maga alá gyűr, gátol. Ez a debilizáló szorongás.

Rendben, de mire jó ez a gyakorlatban?

Tiszta sor: hogy növeljük a teljesítményünket. Ha azt vesszük észre, hogy ez vagy az a feladatunk nem megy, akkor érdemes megfigyelnünk először, hogy pillanatnyi állapotunk szerint az izgalmi görbe melyik felén veszteglünk. Ha a bal oldalán, azaz ha „túl nyugodtak” vagyunk, akkor facilitáló szorongásra van szükségünk. Ekkor érdemes elgondolkodni például azon, hogy mi történik, ha nem oldjuk meg a feladatot – és hasznos lehet, ha ettől egy kicsit rosszabbul érezzük magunkat. Ha azonban már-már lebénít a gondolat, hogy nem leszünk készen – vagyis a szorongásunk olyan mértékű, hogy debilizál minket –, akkor arra van szükség, hogy kicsit megnyugtassuk magunkat. Ilyenkor felbecsülhetetlen értékű időnket érdemes pihenésre, lazításra, relaxációra fordítani, akár csak néhány perc erejéig. A lazítással töltött idő jó befektetés: gyorsan megtérül – ez a megnövekedett teljesítményünkön fog látszani.

Te inkább patópálozol vagy listát gyártasz? Mit teszel a teljesítményed növelése érdekében?

Egyik reggel épp sétáltam és telefonáltam az utcán. Elmentem egy idősebb úr mellett, aki látványosan keresett valamit, de olyan látványosan nem találta, hogy tehetetlenségében még az is kicsúszott a száján, hogy "nem igaz, hogy nincs itt egyetlen házszám se."

Mivel a telefonnak hamar vége lett, és a bácsi pontosan ugyanazon a helyen, pontosan ugyanúgy bosszankodott és állt tehetetlenül, gondoltam egyet, és odamentem hozzá. Megkérdeztem, hogy pontosan mit keres.

A bácsi fantasztikus gyorsasággal rávágta, hogy a 137-es számot, de nem talál egyetlenegy házszámot sem. Mivel régóta élek ebben az utcában, pontosan tudom, hogy házszámot valóban nehéz itt találni, az utca kicsit szűkölködik belőle ezen a végén. Ugyanakkor tudtam véletlenül, hogy épp a 152-es szám mellett állunk. Tehát a házszám a túloldalom és kicsit visszafelé található. A bácsi megköszönte az útba igazítást, és el is indult volna. Engem viszont nem hagyott nyugodni a dolog és megkérdeztem tőle, hogy mit is keres tulajdonképpen, hátha pontosabban is útba tudom irányítani. A bácsi válasza megdöbbentett: "A villamos igazgatóságot, a kocsiszínt."

Döbbenetem oka az volt, hogy gyakorlatilag a kocsiszínnel szemben álltunk, amit arról lehet megismerni, hogy nagy sárga villamosok vannak benne. Amikor pedig épp nincsenek, akkor sínek keresztezik egymást keresztül-kasul.

Nem lehet nem észrevenni, hogy ez egy remíz. Vagy mégis?

Most zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy a bácsinak valamilyen érzékszervi problémája volt. Mit is keresett a bácsi? Nem, nem a remízt. A 137-es számot. Egy rendszerint fehér alapon fekete számokkal borított fémlemezt. És nem találta.

Teljesen hülye volt a bácsi? Hiszen ott volt egy halom villamos, miért nem találta, amit keresett?

A bácsi természetesen nem volt hülye. Az, hogy hogyan érzékeljük és észleljük a világot, még véletlenül se jelenti azt, hogy okosak vagy hülyék vagyunk. A bácsi nem villamost keresett, hanem házszámot. Figyelme beszűkült arra a kis fehér táblára, amit nem talált. És azt valóban nem találta. Kilépni azonban nem tudott ebből a beszűkültségből, ehhez nézőpontot kellett volna váltania (pl. nagy sárga tárgyakat keresnie), vagy valamilyen más kommunikációs csatornára váltania (pl. megkérdezni valakit).

A történet hétköznapi. Velem is előfordul, hogy valamit nagyon keresek, és nem találom, miközben majd kiszúrja a szememet. Hétköznapi, de pontosan rávilágít arra, hogy a világ befogadása nem pusztán érzékszervi folyamat. Figyelmi fókuszunk döntő abból a szempontból, hogy egyáltalán minek az érzékelését engedjük meg magunknak.

A beszűkült figyelmi fókusz nem mindig ennyire látványos, és természetesen másokon könnyebb észrevenni, mint saját magunkon. Épp ezért, ha néha olyan feladatokkal szembesülünk, amelyeken régóta rágódunk és megoldhatatlannak tűnnek, érdemes nézőpontot váltani (kilépni, mással foglalkozni, majd visszatérni) vagy segítséget kérni másoktól. A másik ember – legyen az pszichológus, kolléga, családtag vagy barát – mindig könnyebben észreveszi, ha épp beszűkül a figyelmünk.

Ismered azt, hogy nem találsz valamit, de a szemedet majd kiböki? Hogyan szokott a te figyelmed beszűkülni, és hogyan tudsz kilépni belőle?

Mint láttuk, a depresszió előnye  lehet a depresszív realizmus. De van-e valakinek valami más ötlete is ezen kívül?

Egy másik lehetséges választ ad a fenti kérdésre a pszichológia egyik fiatal ága, az ún. evolúciós pszichológia. Az evolúciós pszichológia minden jelenséget abból a szempontból vizsgál, hogy miért marad fenn. Ha fennmarad, akkor van evolúciós előnye, azaz segíti a túlélést. De mi lehet a depresszió fennmaradásának előnye?

Az  Andrews és Thomson nevű szerzőpáros válasza erre az, hogy a depresszió egyik fő jellemzője a problémákon, nehéz helyzeteken való rágódás. A rágódás, amely a normál problémamegoldás része is egyben. Enélkül a jellemző nélkül képtelenek lennénk életünk bizonyos nehéz problémáit megoldani. Azaz a depresszió szerintük ennek a viselkedésnek egy extrém értéke.

Más kutatások (és a mindennapi tapasztalat) szerint a depresszió növeli a személlyel szoros kapcsolatban lévők motivációját a segítségre, és csökkenti a társas agresszió valószínűségét is. (Erről bővebben itt.)

Tehát a depresszió például arra jó, hogy (nem tudatosan) a környezetünk támogatásához juthassunk, hogy egy ideig ne bántson minket senki, valamint arra is, hogy egy kicsit rágódhassunk például a "hogyan tovább?" kérdésen.

Ne feledjük azonban, hogy a depresszióban átélt személyes szenvedés, vagy éppen az elhúzódó motiválatlanság komoly kínokat jelenthet mindenki számára.

Te hogyan oldasz meg bonyolult problémákat? Te mit teszel, ha valamelyik szeretteden azt veszed észre, hogy egy ideje búskomor?