Veszélyes dolog blogot írni. A múltkori posztom kapcsán egy barátom, akit nem lehet azzal vádolni, hogy túlságosan magabiztos, ijedten írt nekem a facebookon: attól fél, hogy bipoláris zavara (mániás depressziója) van. Néha levert, néha meg fel van pörögve. Mondjam meg neki, hogy hogyan tudja eldönteni magáról, mert a neten található tünetlistákról valami igaz rá, valami meg nem annyira.

Félelmét rögtön átéreztem, magam is voltam már mániás fázisban lévő depressziós, disztímiás, szenvedtem mind a tíz különböző személyiségzavarban, voltam fóbiás, alkalmazkodási zavaros, de még talán a pánikroham tüneteit is produkáltam. Sőt mindezeket egyszerre tapasztaltam, nem is akármikor.

A legtöbb pszichológushallgató életében eljön a pillanat, amikor pszichopatológiát kell tanulnia. Ez a tárgy a mentális betegségekkel foglalkozik: milyen betegségek vannak, mit tekintünk és tekintettünk régen mentális betegségnek, milyen okai lehetnek egy-egy betegségnek, mi a lefolyásuk, milyen a prognózisuk, egyes pszichoterápiás iskolák mit gondolnak ezek gyógyíthatóságáról, és melyek a gyógyítás módjai.

Ennek a tárgynak a keretében tehát betegségek tünetlistáival is találkozik az egyszeri hallgató, és minél inkább elmélyül a tárgyban, annál gyorsabban kezdi észlelni magán a mentális betegségek tüneteit. Na nem feltétlenül azért, mert bele lehet őrülni a tanulásba.

A jelenség, miszerint betegségekről olvasva magunk is az adott betegség tüneteit kezdjük észlelni magunkon olyan gyakori, hogy még neve is van. Úgy hívják, hogy az orvostanhallgatók betegsége. Esetükben is azt  jelöli, hogy amikor a hallgató tanulja egy-egy betegség tüneteit, akkor elkezdi vizsgálni magát, és csodák-csodája meg is találja a tüneteket, amit épp tanul. Függetlenül attól, hogy épp milyen betegségről van szó.
A mentális betegségeknél azonban van még egy csavar. A "hagyományos" betegségek tünetei általában jól körülírtak. Hasmenést, piros vagy kék foltokat, különös viszketéseket és mondjuk hajhullást is lehet tapasztalni, mentális betegségtüneteket azonban ezeknél jóval egyszerűbb megfigyelni. Ennek az az oka, hogy a mentális betegségek tünetei nehezebben ragadhatók meg nyelvi eszközökkel, gyakorta külső megfigyelést igényelnek vagy épp az ember szubjektív tapasztalatairól szólnak. Van olyan betegség, amelyre egyszerre lehet jellemző a túl sok vagy a túl kevés alvás, evés, szexuális tevékenység, beszéd stb.

Ezeket pedig, főként hogy nem tudjuk pontosan, hogy mennyi a "túl sok", "túl kevés", könnyen tudjuk magunkra alkalmazni.

A jelenség kívülről még mókásnak is tűnhet, azonban a benne átélt szenvedés valódi. Örülök, hogy én is átestem rajta, mert ebből megtanulhattam, hogy a diagnosztizálás nem egyszemélyes folyamat, és főleg nem pusztán a tünetlisták kiikszelésén múlik. Ha valakit mentális betegséggel diagnosztizálnak, akkor jó esetben a diagnózist megelőzi egy interjú (beszélgetés), egy anamnézis és néhány pszichológiai teszt. Így, ha arra gyanakszol, hogy valamilyen betegségben szenvedsz, akkor érdemes a net átolvasása helyett szakemberhez (háziorvos, pszichiáter, pszichológus) fordulni.

Te gyanakodtál már arra, hogy valami nincs rendben a fejedben? Kihez fordulsz, ha segítségre van szükséged?

– Huh, micsoda borzalmas nap!

– Hmm, igen?

– Neked könnyű. Én vagyok az, akin az emberek sírnak és nyögnek egész nap.

– Értem...

– Már megint csinálod.

– Nem, nem csinálok semmit.

– De igen! Pont úgy beszélsz mint ő. De te nem vagy terapeuta, te egy szék vagy.

– Hmm, sok dühöt érzek itt.

via

A minap botlottam a hírbe, hogy Catherine Zeta-Jones mániás depressziós. Életében túl sok volt a stressz, az interneten gyakran keresett a nevére, a találatok közül csak a negatív kritikára koncentrált. Emiatt meglehetősen rosszul érezte magát.

Catherine Zeta-Jones híres színésznő, Michael Douglas felesége, aki kiállt a nyilvánosság elé és beszélt állapotáról. De mi az a mániás depresszió?

Elsősorban egy nem túl szerencsés elnevezése a bipoláris zavarnak. Azért nem túl szerencsés, mert a mánia a köznyelvben valami egészen mást jelent, mint a pszichológiában. "Mindig kimegy a meccsekre, ez a mániája" - mondhatja valaki, de ez nemcsak, hogy nem betegség, nem is az a jelenség, amiről a fenti kifejezés szól.

A bipoláris zavar vagy bipoláris depresszió egy olyan állapot, amelyben depressziós, azaz lehangolt állapotok és mániás, azaz felhangolt állapotok váltják egymást bizonyos időközönként. Ez utóbbira felfokozott önértékelés, csökkent alvásigény, gondolatrohanás, felfokozott aktivitás lehet jellemző. Talán köznyelvileg ez az "egyszer fent, egyszer lent" folyamatos állapota. Hogy mennyi ideig tartanak a lehangolt és felhangolt szakaszok, illetve, hogy mennyire mélyek vagy magasak, ez is jellemzi e betegségcsoportot: ezek alapján különítik el az altípusokat.

A hír azonban nem csupán a diagnózisról szól, hanem arról is, hogy a színésznő hogyan került stresszteli helyzetbe, illetve, hogy hogyan küzdött meg ezzel. A hírt elolvasva, szinte biztos, hogy kognitív terápiában (is) részesült. Ez a cikkben kiemelt mondatból sejthető, miszerint "a találatok közül csak a negatív kritikára koncentrált". Ezt a mechanizmust úgy hívja a kognitív pszichológia, hogy negatív szűrés, vagy a pozitív esetek figyelmen kívül hagyása. Ez egy ún. kognitív torzítás vagy gondolkodási hiba. Azonban, ha ezt felismerjük, akkor tudunk változtatni rajta. Figyelembe vehetjük, például híres színésznőként, hogy a sok negatív kritika mellett számos pozitív is van, sőt még időnként egy-egy díjjal is jutalmazzák a munkánkat. Ekkor a negatív hangok miatt átélt stressz csökkenthető.

Honnan gondolhatjuk, hogy a színésznő terápiája sikeres volt?

Egyrészt onnan, hogy beszél róla. Ha egy terápia sikeres, akkor annak egyik legjobb indikátora, hogy a kliens összegzi magában az eredményeket, meglátja viselkedésében, állapotában a változásokat, és megosztja másokkal. A színésznő felismerte, hogy hogyan kerül stresszes helyzetekbe, és kidolgozott magának egy módot arra, hogy ezt elkerülje. Másrészt onnan, hogy kiállásának kimondott célja, hogy sorstársainak példát mutasson, azaz azt üzeni, hogy van szabadulás ebből az állapotból.

A mostani életed stresszesebb vagy kevésbé stresszes mint két évvel ezelőtt volt? Milyen konkrét lépéseket teszel azért, hogy két év múlva kevésbé legyen stresszes?

Az ún. pozitív pszichológia egyik fontos témája a társas támogatás. Egy Caplan nevű kutató a társas támogatás szerepét három dologban látta meg. Az első, hogy a társak érzelmileg megterhelő helyzetekben ún. pszichológiai erőforrásokat mobilizálnak. Ez azt jelenti, hogy ha valamilyen szomorúság, bánat, stressz, gyász stb. ér, akkor a körülöttünk lévő emberek segítenek ennek elviselésében, érzelmi feldolgozásában. Akár úgy, hogy beszélgetnek velünk, akár csak a létezésükkel.

A második dolog, amire jó a társas támogatás, az a megterhelő feladatok szétosztása. Ez azt jelenti, hogy ha megterhelően sok feladatunk van, akkor a körülöttünk lévő emberek segíthetnek ezek elvégzésében. Míg, ha teljesen elszigetelten élnénk, akkor nem lenne ilyen lehetőségünk.

A harmadik pedig, hogy a többi ember anyagi vagy szakértői segítséget nyújthat nekünk. Például, ha mondjuk megbetegszünk, akkor a rokonaink főzhetnek teát, másoktól pedig megtudhatjuk, hogy sok vitamint és folyadékot kell innunk a gyógyulás érdekében.

Ugyan olykor vadidegenektől is elfogadunk segítséget, a társas támogatás mérésekor három csoport támogatását szokták kiemelni: a család, a barátok és a jelentős mások.  Ezek közül talán az utóbbi szorul magyarázatra. A jelentős mások olyan személyek, akik nem sorolhatók a barátok és család kategóriáiba, mégis fontos részei az életünknek, hatással vannak döntésinkre, gondolkozásunkra, érzéseinkre. Egy kedves szomszédnéni, egy udvarias portás, egy gyerekkori példakép, egy jó fej kolléga.

Visszatérve az eredeti gondolatra, a társas támogatás és az általános egészségi állapot között erős a kapcsolat. Minél magasabb a társas támogatás, azaz minél jobban érezzük, hogy van, aki(k)re számíthatunk, annál kevésbé vagyunk kitéve szív- és érrendszeri betegségeknek és depressziónak, kisebb valószínűséggel fogunk alkoholt és kábítószert fogyasztani.

Te kiktől kapsz érzelmi támogatást? Te kinek az életében vagy jelentős másik személy?

Varázslatos képességem van a nagy őzlábgomba megtalálására. Egyszerűen arra gondolok, hogy szeretnék találni egy nagy őzlábgombát és hirtelen, gyakorlatilag minden előzmény nélkül ott terem a lábam előtt. Tehát képes vagyok pusztán a gondolatommal egy ilyen fantasztikus élőlényt életre hívni.

Vagy nem?

Elmentem az erdőbe sétálni és kifejezetten szerettem volna nagy őzlábgombát találni. Ez egy nagyon szép, igen nagyméretű és ehető gomba, amit ráadásul nem lehet mással összetéveszteni. (Gombaszakértőhöz azért el kell vinni, mert ő az, aki ebben megerősít.) Kétszer is volt olyan, hogy arra gondoltam, hogy most találok egy ilyen gombát és valóban találtam is.

Fantasztikus képességemet felismerve tovább próbálkoztam, gondoltam: "akkormost!", aztán nem találtam többet. Ezt azzal magyaráztam, hogy nyilván nem működik egy napon kettőnél többször.

Ezt a fajta gondolkodásmódot rögtön meg is címkézhetnénk, például azzal, hogy szimplán hülye vagyok. De a címke helyett figyeljük meg a mechanizmust. Ehhez a következő táblázatot fogjuk segítségül hívni.

Szóval van egy ritka esemény, meg egy ritka gondolat, együttesen bekövetkeznek. Azaz gondolok a gombára, és találok gombát. Ez olyan fantasztikusan ritka, hogy emlékezni fogok rá. Pusztán azért, mert különleges esemény. Ezt látjuk a táblázat bal felső cellájában.

Aztán gondolok a gombára és nem találok – ez elég gyakran előfordul, igazából nincs semmi különös benne, miért is emlékeznék rá? (Jobb felső cella, ki is húzom, mert nem emlékszem.)

Olyan eseményt nem is tudok felidézni, hogy nem gondolok a gombára és találok, talán azért, mert megpillantom, és máris gondolok rá. (Arról nem is beszélve, hogy ha figyelmi fókuszom nem erre irányul, akkor biztosan nem fogok találni gombát.)

És számtalan olyan esemény van az életemben, amikor nemcsak nem gondolok a gombára, de nem is találok, ez viszont a gombaszedés szempontjából tökéletesen érdektelen.

Azaz mondjuk a táblázatban jelölt 1172 esemény közül 2-ben áll fenn együttesen a gondolat és a találás. Ez alapján aligha jelenthető ki, hogy különleges gombavadászási vagy éppen gombateremtési képességem volna.

Ezt a jelenséget fiókeffektusnak hívják. Nevét onnan kapta, hogy a kutatók sokszor teszik meg, hogy ha érdekes összefüggéseket találnak, akkor azokat publikálják, a széles nyilvánosság elé tárják. Ha azonban hosszas kutatásuk eredménye az, hogy nincs semmi összefüggés, akkor gyakran kerülnek ezek a tanulmányok a fiókba. Így látszólag a tudományos kutatások sikertörténetek sorozatai, miközben valójában csak arról van szó, hogy a kevésbé sikeres kutatások kevésbé kerülnek nyilvánosságra. Azaz a kutatókkal is előfordul, hogy gondolnak a gombára, de nem találnak.

A fiókeffektus hétköznapi jelenség, ahogyan a fenti példa is mutatja, viszont nem könnyű észrevenni. Hiszen épp azért létezik, mert olykor-olykor a dolgok különös együttállása megvalósul.

Neked vannak-e "különleges képességeid"? És ezek közül mennyi magyarázható fiókeffektussal?

Vannak az életünkben teljesítményhelyzetek. Ezek olyan szituációk, amelyekben egy feladat megoldása vagy cél elérése érdekében erőfeszítést kell tennünk. Ezek a helyzetek kétféleképpen végződhetnek: sikerrel vagy kudarccal. (A köztes lehetőségektől most eltekintünk.)

Tudjuk, hogy vannak olyan emberek, akik egy bukott vizsga után otthagyják az iskolát. Tudjuk, hogy vannak olyan emberek is, akik nemhogy nem hagyják ott az iskolát, hanem a pótvizsgán a lehető legjobb teljesítményt nyújtják. A kétféle ember között a legnagyobb különbség a motiváció.

De mitől függ a sikert vagy kudarcot követő motiváltságunk?

Elsősorban attól, hogy a siker vagy kudarc okát miben látjuk.

Például, ha azt gondoljuk, hogy azért buktunk meg, mert a vizsga teljesíthetetlen, és a vizsgáztató is bal lábbal kelt fel, akkor külső okoknak tulajdonítjuk a bukást. Ha a külső okokat elháríthatónak találjuk, akkor motiváltak maradhatunk, ha nem, akkor annyi a motivációnknak. Tehát, ha a tanár mindig bal lábbal kel fel és a vizsga követelményei nem változnak, akkor nem valószínű, hogy átmegyünk a vizsgán, ez nem motiváló erő.

Ha viszont a vizsgára egyáltalán nem tanultunk, akkor a bukás oka: belső.

Fontos tudnunk, hogy a kudarc oka állandó vagy változó-e. Ha a vizsgáztatót soha nem cserélik le (állandó külső ok) vagy számunkra mondjuk a matematika megfejthetetlen és érdektelen marad mindig (állandó belső ok), akkor ez nem motivál további teljesítményre. Ha tudjuk, hogy a vizsgáztatót néha lecserélik és gyakran jobb kedve van (változó külső ok), vagy nem tanulásunk és fáradtságunk lehet a bukás kulcsa (változó külső ok), akkor valószínűleg megpróbáljuk még azt a vizsgát.

A motiváltság attól is függ, hogy a kudarc oka ellenőrizhető-e vagy sem. Ha az okot abban látjuk, hogy a tanár bal lábbal kelt fel, akkor ez nem ellenőrizhető ok, hiszen nem tudjuk a vizsgáztatón megnyomni a jó hangulat gombot és megfigyelni, hogy így megbuktat-e minket. Ha a kudarc oka az, hogy nem tanultunk, ez ellenőrizhető, hiszen a következő vizsgára tanulunk. Ha megbukunk, akkor nem ez volt az ok, ha átmegyünk, akkor igen.

A fenti hat lehetőség (külső, belső, állandó, változó, ellenőrizhető, nem ellenőrizhető) összesen nyolcféle kombinációt ad ki. Egy Weiner nevű szociálpszichológus azt találta, hogy ezek közül a legnagyobb motivációt az jelenti, ha változó, de ellenőrizhető okot feltételezünk kudarcunk mögött. Ekkor ugyanis képesek vagyunk változtatni, másképpen viselkedni a kudarcot követően, ráadásul nagy valószínűséggel ötletünk is van arra, hogy miben kell változnunk. Legrosszabbul akkor járunk, ha állandó és ellenőrizhetetlen a kudarcunk oka. Tudjuk, hogy mindig ez van, és változtatni se lehet rajta.

De mire jó ez?

A boldogtalan élet receptje lehet, hogy lehetőség szerint a kudarcainkat magunknak tulajdonítsuk, és lássuk be, hogy nem tudunk változtatni rajtuk. Eközben ügyeljünk rá, hogy sikereinket nem ellenőrizhető okokra (szerencse) vezessük vissza, és véletlenül se kössük össze személyes tulajdonságainkkal.

Te minek tulajdonítod mások kudarcait és sikereit? Hogyan gondolsz saját sikereidre és kudarcaidra?

A hipnózis szóról nekem sokáig a Columbo című sorozat egyik epizódja jutott eszembe. Ebben az aktuális gyilkos pszichológus (feltűnt már valakinek, hogy mennyi gyilkos pszichológus szerepel ebben a sorozatban??) áldozatát mélyhipnózisba juttatja, és beleszuggerálja, hogy amikor majd felhívja telefonon ébredés után, akkor nagyon melege lesz, és úszni akar egyet. A történet szerint a telefonhívás rendben lezajlik, a felhívott hölgy fejest is ugrik a hűs vizű medencébe – ami nincs. Csak a beton, aktuális tartózkodási helyénél úgy tíz emelettel lejjebb.

Így sokáig a hipnózis szó hallása óhatatlanul is valami borzongással társult nálam.

Hogy nem vagyok ezzel teljesen egyedül, mi sem bizonyítja jobban, hogy a hipnózist is használó pszichológusok százai próbálják magyarázni, hogy a hipnózis nem veszélyes dolog, és semmi olyasmi nem történik benne, amit a hipnotizált nem szeretne, hogy történjen. (Ha nem lenne a hipnózissal kapcsolatban negatív a közhiedelem, ugyan minek magyaráznák?)

A hipnózis egy fajta módosult tudatállapot. Ugyanúgy, ahogy a relaxáció, az alkoholos befolyásoltság, az autóvezetés vagy az alvás. A hipnózis nem egy önmagáért létező, jópofa szórakozási forma. Eszköz, amit az önismereti munka, a tudattalan megismerése, vagy éppen a fájdalomcsillapítás érdekében lehet alkalmazni. Amerikai filmsorozatokat leszámítva nem tudunk olyan esetről, hogy a hipnózist egy segítő foglalkozású szakember a másik öngyilkosságának előidézésére használta volna, vagy akárcsak arra, hogy a másiknak rosszabb legyen egy kicsit is. Mert a cél nem ez egy segítő kapcsolatban. A hipnózis pedig a segítő kapcsolat  egy lehetséges, hatékony eszköze.

A hipnózis szó nálam egyértelműen a holdudvarhatás áldozata lett. A holdudvarhatást viszont, mint tudjuk információszerzéssel lehet leküzdeni. Elsőként saját hipnózis élményeket szereztem, majd magam is elsajátítottam a módosult tudatállapotok pszichológiai felhasználását. Már nem félek a hipnózistól, sőt szeretem. Átélni is, használni is.

Benned milyen asszociációkat vált ki a hipnózis szó? Volt már hipnózis-élményed, milyen volt?

(alkalmanként, kis csoportokban, rövid ideig, kis csevegéssel, természetesen)

Idős, sovány, kissé felpüffedt arcú nő. Ráncos bőr, szomorkás arckifejezés. Kötött, szürkés-rózsaszín sapka; kopott, barnás kabát, hajlott hát, két szatyor. Piac, a kocsma előtt néhány asztal, az egyik mellett halad el. A pulthoz érve megtántorodik, lábai hajlanak, de még épp megkapaszkodik, és felhúzza magát. Szatyrát felrakja az asztalra, úgy próbálja két kézzel megtartani magát. Egy percig úgy tűnik, hogy sikerül új erőre kapnia, de a láb csak csuklik, hajlik, és egy pillanat múlva összeesik. A földre kerülve próbál feltápászkodni. A kocsma közönsége csak nézi szenvtelenül. Jobb oldalára fordul, hogy könnyebben felálljon, de nem megy. A kocsmában az egyik idősebb, szemüveges úr végül odamegy, hónaljánál fogva lábra állítja, de ő újra összecsuklik. Valaki széket hoz, leültetik. Az ülés sem biztonságos, a nő láthatóan szédül, kapaszkodik a közeli falba. Végül mentőt hívnak.

--

A történet hétköznapi, sokszor láthatunk kocsmák környékén összeeső, és felállni képtelen embereket. Túl sokat ittak, nem ismernek mértéket, rissz-rossz emberek. Vagy mégsem?

A fenti történet nem szokványos kocsmasztori. A benne szereplő néni, miután a piacon bevásárolt, valószínűleg hazaindult, vagy enni szeretett volna egy lángost. Ehhez azonban át kellett haladnia a piacnak azon a részén, ahol történetesen kocsma, pult és asztalok voltak. Pechjére épp a kocsmánál esett össze. Nem a hentesnél, nem a zöldségesnél és nem is a lángosárusnál.

Ha a leírásban gyógyszertár, teázó, esetleg egy közért szerepel, vajon gondolnánk-e azt, hogy a nő részegsége miatt esett össze?

Valószínűleg nem, legalábbis kevesebbünknek jutna ez eszébe.

Az, hogy a történetben éppen szerepel egy kocsma: véletlen. Az, hogy a kocsma kapcsán a néni ittas állapotát feltételezzük: nem véletlen.

A jelenséget a szociálpszichológia régóta ismeri, a neve pedig holdudvarhatás. (A holdudvar egy optikai jelenség, az atmoszférában található jégkristályok megtörik a holdról visszatükröződő fényt, emiatt látjuk, hogy "udvara van a Holdnak". Tehát egy létező A dolog miatt látni vélünk egy B dolgot, ami tulajdonképpen nincs.) 

A holdudvarhatás azt jelenti, hogy bizonyos kezdeti információk (pl. kocsma) alapján ítélünk meg helyzeteket és embereket (pl. "nyilván részegek"), méghozzá úgy, hogy a kezdeti információt helyesnek fogadjuk el, és további gondolatainkat ehhez igazítjuk. A holdudvarhatás miatt ítélőképességünk jelentősen romolhat: nem segítünk a történetben szereplő néninek, mert az "csak berúgott". Holott lehet, hogy nem evett egész nap, a kimerültségtől esett össze, és emiatt nem tudott lábra állni. Ha nem hívjuk a mentőt, akkor meghalhat.

De holdudvarhatás az is, amikor a népszerű sportolóval együtt szerepel a politikus, remélve, hogy annak népszerűsége őrá is átragad. Vagy ha az éppen dühös főnökünkről azt képzeljük, hogy soha semminek nem örült még, sőt a feleségét és a gyerekeit is biztosan veri. Azaz a nem ismert információkat az ismert információ köré vont holdudvarral helyettesítjük.

– Géza rendőr, tehát ...

– Mónika szőke, tehát ...

– Lakatos Gáspár, tehát ...

– Tamás pszichológus, tehát ... :)

A holdudvarhatás ellen lehet védekezni: elsősorban nyitottsággal és kérdezéssel. Oda lehet menni a nénihez, megkérdezni, hogy tudunk-e segíteni, hívjunk-e mentőt. A politikus valós teljesítményének a megfelelő helyeken utána lehet olvasni. A főnököt meg lehet kérdezni, hogy telt a hétvégéje (célszerű akkor, amikor épp nem dühös).

Hogy vagy te az első benyomásaiddal? Mikor bizonyultak helyesnek vagy tévesnek? Te milyen első benyomást keltesz másokban?

Hogyan érintene téged az, ha megtudnád, hogy van valami, amit az összes ismerősöd tud rólad, de te nem tudod magadról? Szeretnél tudni róla? Egyáltalán hogyan lehetséges az, hogy mások tudják és te nem?

Az utóbbi kérdésre egyszerű a válasz. Te magadat belülről érzékeled, észleled. Mások meg kívülről, azaz más nézőpontból. Lehet, hogy számodra amit, és ahogyan teszel teljesen érthető és logikus, de amit te látsz magadból az nem ugyanaz, mint amit mások látnak. És az is lehet, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket tudattalanul megteszel, számodra nem is felfoghatók, de mások érzékelik, észlelik.

Életünknek (személyiségünknek, viselkedésünknek stb.) van egy olyan területe, amelyet ismerünk, és amelyet mások is ismernek. Ha például köszönsz, amikor belépsz egy helyiségbe, akkor erről tudsz te is, mások is. Ez a viselkedésednek az ún. nyílt területe.

Életünknek van olyan terepe is, amelyről tudunk, de mások előtt nem feltétlenül vállaljuk be: gondoskodunk róla, hogy ne tudjanak róla. Például, ha az említett köszönést akkor is megtesszük, ha a mellékhelyiségbe lépünk és nincs ott senki, akkor ez olyasmi, amiről mi tudhatunk, mások nem, de talán nem is baj, hogy nem tudnak. Ezt a területet hívják személyiségünk rejtett részének. (Kevésbé abszurd példával a másoknak el nem mondott álmaid is ide tartoznak.)

Az is lehetséges, hogy mi meg vagyunk győződve, hogy egyszerűen csak köszöntünk, de rajtunk kívül mindenki más látja, hogy ekozben valami furcsa fintor jelent meg az arcunkon. Ez a személyiség ún. vak területe vagy más néven vakfoltja. (Te is ismerhetsz olyan embert, aki rengeteget beszél, és menekülnek előle; mindenki tudja ezt róla, csak ő maga nem.)

Logikusan következik még egy negyedik terület is, amely az életünknek azt a részét teszi ki, amiről sem mi, sem mások nem tudnak. Ezt nevezik ismeretlen területnek. (Mondjuk egy lyukas fog, ami még nem fáj vagy egy elfelejtett életesemény, amiről mások sem tudnak.)

A négy terület együttesen lefedi életünk egészét, a fenti felosztás az ún. Johari-ablak modellje.

A modell szerint azonban ezek között a területek között nem merevek a határok. Egyre inkább megismerhető a vak terület. Helyzet és kapcsolat szerint tudatosan változtatható a rejtett és nyílt terület közti határ. Nyilvánvaló, hogy önmagunk megmutatása különböző helyzetekben különböző mértékben elfogadható. Ha épp önismereti munkában vagyunk, akkor elmondhatjuk, hogy szoktunk köszönni a wc-nek, bár magunk sem tudjuk, hogy miért, és kíváncsiak lennénk ennek az okára, mert már nagyon zavar. Ugyanezek a mondatok valószínűleg kevésbé szerencsések, ha az ismeretlen hentesnek címezzük tíz deka párizsi és egy szál lángolt kolbász rendelése közben.

A vak terület megismerését hívják önismereti munkának is, ennek segítségével tárhatjuk fel saját magunk számára viselkedésünk visszatérő, érthetetlen, esetleg zavaró elemeit. A fenti definícióból azonban következik az is, hogy ennek a megismerése egyszerűbb, ha külső és lehetőleg objektív szemlélő (pl. pszichológus, terapeuta, segítő szakember) segítségét vesszük igénybe.

Mikor vetted észre valaki más vakfoltját? Te mit teszel vakfoltod és ismeretlen területed megismerése érdekében?