A márciusi magyarországi hójelentést böngészve jutott eszembe, hogy mostanában mennyi embertől hallom ezt a mondatot: legyen már tavasz, vagy valami. Túl azon, hogy mély egyetértésemet fejezem ki ilyenkor, elgondolkodtat, hogy pszichés állapotunk és az időjárás vajon mennyiben függnek össze.

Vannak ugye az egyszerű esetek. Ilyen például az ún. szezonális vagy skandináv típusú depresszió. Ez egy olyan hangulati kórkép, amelyre az jellemző, hogy ősszel-télen jelentkezik, más évszakokban viszont az egyén nem kerül depressziós epizódba. Ugyan a pontos mechanizmusát nem ismerik ennek a betegségnek, de a legelterjedtebb magyarázat szerint a tobozmirigy működésével, illetve az őszi-téli hónapokban csökkent fénnyel és fokozott melatonin-szinttel van összefüggésben. Terápiája ezért a fényterápia: a szezonális depressziós embert beültetik egy spéci helyiségbe, ahol jó alaposan megvilágítják. És csodák-csodája, az ember jobban lesz ettől.

A másik ilyen egyszerű, de legalábbis köztudott eset a frontérzékenység. Ebben ugyan nem hiszek, de hitetlenségemtől teljesen függetlenül, a hidegfrontok eljövetelekor rendszeresen fejfájással küzdök. Van akinek a melegfront, van, akinek a kettős fronthatás esetében kezd el fájni a feje, lába, valamely ízülete vagy mindegyik. Erről azt mondják, hogy a szervezetünk alkalmazkodóképessége kicsit lassúbb, mint a fronttal eljövő légnyomás és páratartalom-változás. Így a testi tünetek tulajdonképp az alkalmazkodás beálltával el is múlnak.

Azaz valóban vannak olyan esetek, amikor egyéni biológiai adottságaink és pszichés állapotunk között összefüggés áll fenn.

De mi van akkor, amikor csak felsóhajtunk, hogy "a francba, esik", vagy "nem hiszem el, hogy már megint havazik". Esetleg a "mi a baj" kérdésre azt a választ kapjuk, hogy "ettől a hülye időtől vagyok teljesen ki." 

Azt vettem észre magamon, hogy sokkal gyakrabban hivatkozom az időjárásra mint rossz hangulati állapotom okára, mint amilyen gyakran valóban rossz az idő. (Rossz idő jelentése itt: esik az eső/a hó, nem süt a nap egyáltalán vagy hideg van.)

Sokkal egyszerűbb nekem is azt mondani, hogy ez a tavaszi havazás az oka, hogy mondjuk fáradtnak, rossz kedvűnek látnak, mintha ki kellene fejtenem, hogy az ébren töltött időm mekkora részét töltöm pihenéssel és munkával, és hogy a kettő aránya most épp nem teljesen komfortos. Vagy hogy épp milyen érzések, gondolatok kavarognak bennem.

Az időjárás jó hivatkozási alap: könnyen kommunikálható, azaz nem bonyolult. Azért is jó, mert a másik fél is meggyőződhet róla, hogy tényleg ilyen vagy olyan az idő, azaz ellenőrizheti, amit mondtunk. Harmadrészt pedig azért nagyszerű, mert miközben a másik fél meggyőződik róla, hogy tényleg olyan az idő, amilyen: fel se merül, hogy az alapállítást megkérdőjelezze, miszerint az idő okozza a hangulatot.

Azaz megkapom magamtól az elsődleges betegségelőnyt: nem kell azzal foglalkoznom, hogy mi is van velem mostanában. És eközben még az időtöltés kellemes perceit is átélhetem, anélkül hogy nagyon meg kellene nyílnom a másik előtt.

Ha felismerem, hogy az időjárás csak kifogás valamire, akkor megtehetem, hogy azzal a valamivel továbbra sem foglalkozom. De akár azt is, hogy az időjárás helyett végre azzal foglalkozom, ami valóban zavar.

Hogy viseled a tavaszi havat? Milyen a kedved?

Ismered ezt a verset?

Egy esős nap

Egy esős nap éppoly szép, mint egy verőfényes.

Mindkettő létezik: mindegyik olyan, amilyen.

(Fernando Pessoa)

Évekig dolgoztam egy olyan munkahelyen, ahol nehéz üzleti problémákat kellett megoldani matematikai-statisztikai módszerekkel és informatikai eszközökkel. Ez így leírva bonyolultnak tűnik, és gyakran valóban bonyolult is volt, de talán épp ezért volt nagyon szerethető ez a munka. Sokszor, amikor épp a hajunkat téptük valamilyen megoldáson gondolkodva, és már majdnem feladtuk, akkor történt valami. Ez a valami nem más volt, mint hogy valamelyikünknek fiziológiai szükségletei lettek (pl. ki kellett mennie pisilni, vizet inni). És a csoda akkor történt, mikor visszajött. Nem fiziológiai szükségletének kielégüléséről hozott hírt, hanem rendszerint egy új megoldási ötlettel tért vissza. Akkor a dolgot nem értettük, de valahogy mindegyikünkkel megtörtént egyszer-egyszer ez. Tehát: a bonyolult probléma - ideiglenes távozás a problémamegoldás helyéről - új ötlet algoritmus működött.

Egy ideig viccelődtünk is vele, hogy a bonyolult problémák megoldása a mosdóban van.

De mi is történhetett valójában?

Az emberi gondolkodás irányát tekintve legalább kétféle lehet: konvergens és divergens. Az előbbi azt jelenti, hogy úgy gondolkodunk, hogy logikai műveleteket végezve, szabályokat felismerve haladunk szűkítő lépésekkel az egyetlen lehetséges megoldás felé. Az utóbbi, azaz a divergens gondolkodás ennek épp az ellenkezője: egyre tágabb, széttartó módon közelítjük meg ugyanazt a problémát, új ötleteket, szempontokat, lehetőségeket járunk körbe.

Fontos megjegyezni, hogy egyik sem helyes vagy helytelen. Vannak olyan helyzetek és problémák, ahol inkább a konvergens, és olyanok, ahol inkább a divergens megoldás lehet a hatékonyabb. Az előbbire például a hazai matematikaoktatásban elterjedt feladatok megoldása a jó példa. Vegyünk egy másodfokú egyenletet, alkalmazzuk a másodfokú egyenlet megoldóképletét (szabály), és meg is van a megoldás. Ez esetben minimum mókás lenne, hogy elkezdenénk tippelgetni, hogy mi lehet a megoldás, egyre vadabb számokat választhatnánk, egyre érdekesebb számhalmazokból.

A divergens problémamegoldásra jó példa lehet egy reklámügynökség mindennapi tevékenysége, az ún. brainstorming (ötletelés). Egy újfajta csokit szeretnénk piacra dobni, és fiatal célközönséget megszólítani. Megtehetjük, hogy megnézzük a versenytársak kommunikációját, a célközönségünk ízlését, preferenciáit, a márkanévre asszociálhatunk, a termékelőnyt hangsúlyozhatjuk, és csak írjuk és jegyezzük az ötleteket, amelyekből ki tudja, hogy hogyan, de meglesz egyszer csak az, amelyik igazán jó.

Van azonban úgy, hogy konvergens módon gondolkodunk, miközben épp ötleteket kéne gyűjtenünk, vagy divergens módon gondolkodunk, miközben épp az egyetlen helyes választ kellene megtalálni. Az első bekezdésben említett munka kifejezetten konvergens gondolkodást igényel. A változók, a feltételek, a szabályok és algoritmusok fejben tartása vezethet oda is, hogy a probléma megoldhatatlannak tűnik. Ilyenkor érdemes gondolkodási módot váltani, lazán nem tudomásul venni, hogy mennyi feltétel és változó van a sokismeretlenes problémában, és új szemszögből, új módon megközelíteni az egészet. Azaz pl. divergenssé tenni a gondolkodásunkat. Ehhez pedig érdemes egy kicsit - akár fizikailag is - kimozdulni a begyakorlott megoldási sémáinkból, elmenni vizet inni, vagy épp pisilni.

A gondolkodás két módja természetesen nemcsak a munkavégzésünkre igaz, hanem mindennapi problémáink megoldásaiban is. Ha azt tapasztaljuk, hogy már megint ugyanazokat a hibákat követjük el, már megint ugyanoda vezet, amit csinálunk, már megint ezt vagy azt tették velünk mások. Na, akkor érdemes nézőpontot váltani, új megközelítéseket megnézni, vagy épp szakemberhez fordulni, aki a külső szemszögből tud ránézni az életünkre.

Mit csinálsz, ha zsákutcába kerülsz? Honnan kaphatsz új nézőpontokat? Mi segít abban, hogy ne találd magad újra és újra ugyanabban a helyzetben?

Armand és Izidóra házassága megromlott. De ki ezért a felelős? Lássuk hogy is van ez.

- Armand meghízott, mióta összeköltöztek. Tehát Armand a hibás.

- Persze Armand azért hízott meg, mert Izidóra jól főz, és hagyja férjének, hogy kétszer szedjen. Izidóra tehát a felelős.

- Persze Izidóra azért főz jól, mert Armand szeret jókat enni és szeretetreméltó, így Izidóra házasságuk kezdetén sok főzési trükköt tanult anyjától. Nem vitás, Izidóra anyja, az az álnok nőszemély az igazi bűnös.

- Izidóra anyja azért tanította meg lányát főzni, mert szereti, és szeretné boldogságban tudni őt, mert az a lány egy igen dolgos és rendes leány. Tehát Izidóra a felelős.

- Ugyanakkor Izidóra a dolgosságát, rendességét apjától tanulta. Tehát Izidóra apja tehet erről az egészről. Az apa viszont nyilvánvalóan nem engedte volna, hogy mindenféle alak elvegye a lányát, csak olyanhoz engedte menni, aki nyilvánvalóan dolgos és rendes. Így tulajdonképpen azért ment tönkre Armand és Izidóra házassága, mert Izidóra apja szereti a lányát.

Hihető, mi!?

A fenti okfejtéssel többféle baj is van. Legfőképpen az, hogy oksági állításokat tesz, azon belül is ún. lineáris oksági állításokat. Szeretünk okságban gondolkodni, mivel megnyugtató egy olyan világban élni, ahol okok és okozatok követik egymást. Hiszen, ha baj van, akkor nincs is mást tenni, mint az okokat felderíteni és megváltoztatni. Ha megváltoztatjuk az okokat, változnak az okozatok, és minden rendben is van.

Sokan gondolnak így a pszichológiai munkára is. Ha most rosszul érzem magam, akkor nyilvánvaló, hogy gyerekkoromban történt valami trauma, és ez okozza a jelenlegi rossz érzéseimet. (Meg egyébként is, a pszichológusokat csak a gyerekkori traumák érdeklik, és azzal magyaráznak mindent. Legalábbis az amerikai filmek szerint...)

Azonban ahhoz, hogy kijelentsük, hogy egyik dolog okozza a másikat, még nem elég, hogy az ok időben megelőzze az okozatot. Ha az orrom előtt elmegy a busz, és másnap krémest eszem, abból még nem következik, hogy a busz az oka a krémesfogyasztásomnak. Így például egy gyerekkori trauma sem okoz jelenbeli rosszullétet szükségszerűen.

Okságról akkor beszélhetünk, ha az ok minden egyes előfordulása esetén bekövetkezik az okozat, és az okozat minden egyes bekövetkezését megelőzően felmerül az ok. Azaz, ha minden egyes alkalommal, amikor elmegy előttem a busz, akkor másnap eszem egy krémest. Illetve minden krémesem elfogyasztása előtt egy nappal elmegy az orrom előtt a busz, akkor kijelenthetjük, hogy a busz lekésése okozza a krémesevésemet. Ha van olyan eset, amikor másnap nem eszem krémest, vagy olyan, amikor a krémes elfogyasztását nem előzi meg a busz lekésése, akkor nem állíthatom ezt.

Mindennapi életünkben ennél jóval kevésbé szigorúan értelmezzük az okságot. És lássuk be, hogy a fenti definíció még mindig nem elég szigorú. Hiszen minden ötödik születésnapot megelőzi a negyedik születésnap, és (most fogadjuk el, hogy) minden negyediket követi az ötödik. Mégsem állíthatjuk, hogy az ötödik születésnap oka a negyedik születésnap. A filozófia nem véletlenül foglalkozik az okság kérdésével már évszázadok óta – és teszi fel a kérdést, hogy egyáltalán létezik-e okság.

Láthatjuk, hogy nem is olyan egyszerű valamiről azt állítani, hogy oka valaminek. De ha még megy is, akkor is a világ nagyon kis részét tudjuk megérteni lineáris oksági összefüggésekben. Egy okozatnak többféle oka is lehet, és elképzelhető, hogy ezek együttes előfordulásának következménye az okozat. Azaz, mondjuk, ha egy busz nagy sebességgel közlekedik, önmagában még nem okozza egy ember halálát. Ha egy ember áll egy busz előtt, még az sem. Ha egy busz nekimegy egy embernek, az sem. Ha viszont nagy sebességgel nekimegy egy busz egy álló embernek, akkor valószínűleg már igen. (Ezt hívják multikauzalitásnak, azaz többszörös okságnak is.)

Az is elképzelhető, hogy egy oknak többféle okozata is lehet. Mondjuk, ha húsz méter magasról leesik egy váza a betonra, akkor annak a váza összetörése az okozata. De ugyanúgy okozata lesz az, hogy mondjuk a beton is megsérül.

Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, fontos még megemlíteni a cirkuláris okság elvét. A cirkuláris okság azt jelenti, hogy az ok és okozat egymással körkörös viszonyban vannak. Például nagy a stressz az életemben, gyengül az immunrendszerem, megbetegszem. A betegség azonban nagy stresszel jár. Így gyengül az immunrendszerem, még betegebb leszek. Ez még nagyobb stresszel jár. És így tovább. Azaz a stressz és betegség együttesen ok és okozat.

Ha tudunk a multikauzalitásról és a cirkuláris okságról, akkor viszont már nem is olyan egyszerű Armand és Izidóra esete. Hiszen Armand elhízásának többféle oka lehet, a jó étvágytól kezdve, mondjuk valamiféle öröklött hízási hajlamig. Az elhízás egyszerre oka és következménye lehet a házasság romlásának. Romlik a házasság, hízik Armand. Hízik Armand, romlik a házasság. Míg a lineáris oksággal nagy nehezen, de pálcát tudunk törni Izidóa apja felett, a cirkuláris oksággal és a multikauzalitással erre esélyünk sincs. 

Mi a megoldás tehát?

Attól függ. Ha ítélkezni akarunk, akkor válasszuk a lineáris okságot (persze alkalmazzuk szabadon), és reméljünk változást például attól, hogy Izidóra apja többé nem szereti a lányát.

Ha azonban elengedjük a felelős keresésének csábító gondolatát, akkor a változást attól remélhetjük, hogy Armandot fogyókúrára fogjuk, és Izidórával közösen párterápiára küldjük.

Lehet választani.

Van egy jó kis gyerekkori traumád? Biztos, hogy amiatt vagy jól/rosszul? Lineáris vagy cirkuláris? Krémes vagy busz?

"Ez csak egy hülye importált amerikai izé." "Most akkor el kell vinnem vacsorázni? Vagy bonbont vegyek neki?" "Miért nem tudott valaki előbb szólni, hogy ez most van?" "Á, mi nem tartjuk, ezt csak a virágárusok találták ki, hogy februárban növeljék a forgalmukat." "Ez nem Valentin nap, hanem Bálint nap, ahogy a Halloween se Halloween, hanem Mindenszentek."

Hogy mire jó a Valentin nap, az a fenti mondatokból egyértelműen kiderül: időstrukturálásra. Apropót ad arra, hogy kommunikáljunk egymással, hogy eltöltsük ezzel az időt, és mondjuk ezen a napon épp ne az időjárással kelljen kezdeni a beszélgetéseket. Persze az, hogy a Valentin naptól eljutunk-e egymásig, az már más kérdés. Van, aki igen, van, aki nem, de ez egyáltalán nem baj.

A tranzakcióanalízis az idő strukturálásának hatféle módját különbözteti meg. Attól függően, hogy az adott helyzetben hányan vagyunk, pontosan milyen lépéseket hajtunk végre, milyen tevékenységet folytatunk, ezek lehetnek: visszavonulás, rítus, időtöltés, aktivitás, játszma és intimitás.

Nagyon fontos, hogy  – a játszmákat leszámítva – ezek egyike sem jó vagy rossz, kívánatos vagy nem kívánatos, ezek csak leírják, hogy általában az emberek hogyan töltik el az idejüket.

Ha épp nem szeretnénk mással kapcsolatba lépni, akkor beszélünk visszavonulásról. Ekkor meghallva a Valentin nap szókapcsolatot, mondjuk bőszen elkezdünk újságot olvasni, vagy elhagyjuk a helyiséget, ahol a beszélgetés zajlik.

Rítusban akkor veszünk rész, ha a másokkal való interakciónk előre leírható és a másik fél által is pontosan tudott és betartott. Ez esetben mondjuk köszönés után egy-egy semleges mondatot váltunk a Valentin napról, csakúgy mint más esetekben az időjárásról.

Időtöltésről akkor beszélhetünk, ha az interakciók sorozata ugyan előre nem bejósolható, de akár egy egész estét is el tudnánk tölteni az adott témával. Nevezhetnénk ezt fecsegésnek vagy csevegésnek is. Ez esetben szörnyülködhetünk mondjuk, hogy ez a Valentin nap mennyire nem illeszkedik a hagyományainkba, illetve hogy tulajdonképpen eredetileg még illeszkedett is, de ezeknek a mai fiataloknak már semmi se szent, és egyébként is házasság előtt házaséletet élni nem szabadna, például a múltkor se köszönt előre az az udvariatlan gyerek, de hát ugye a nevelés, stb.

Aktivitás esetében valamilyen közös cél elérésében Felnőtt énállapotban kommunikálunk és tevékenységet is végzünk közben. Ha például virágboltban dolgozunk, akkor miközben a rendelést vesszük fel, megbeszélhetjük, hogy a Valentin nap miatt több vörös rózsát kell rendelni, és megnézzük a tavalyi és tavalyelőtti rendeléseket, és megbecsüljük, hogy mennyi legyen a rendelés, hogy elég is legyen, de ránk se maradjon.

Játszmáról akkor beszélhetünk, ha a nyílt kommunikáció mögött egy rejtett kommunikációs sorozat is zajlik. Ez esetben például mondjuk a pár egyik tagja szeretné, ha a másik nem felejtené el a Valentin napot, de ezt nem úgy éri el, hogy nyíltan közli az elvárásait. Hanem mondjuk megkérdezi, hogy "akkor ma este a barátaiddal mész sörözni?" Ha a válasz igen, akkor nyílttá teszi a tranzakciót és a másik szemébe vágja, hogy "látom elfelejtetted megint a Valentin napot, nem is szeretsz".

Intimitásról akkor beszélhetünk, ha a kommunikációban a felek nyíltan kommunikálnak egymással, felvállalva szükségleteiket és érzéseiket. Például "nekem azért fontos, hogy hangosan elmondjam társaságban, hogy a Valentin nap hülyeség, mert a kapcsolatom már régen nem úgy működik, ahogy az mindkettőnknek jó volna". Vagy "nekem az identitásom fontos része, hogy megünnepeljem az olyan ünnepeket is, amelyeket nem otthonról hoztam, fontos, hogy legyenek saját ünnepeink." De intimitás lehet például egy kettesben, a felek önszántából eltöltött romantikus vacsora is.

Természetesen az idő strukturálásának módja függ a másik személy aktuális állapotától, kettőnk viszonyától és mondjuk attól is, hogy mennyi időnk van egymásra, mennyire van igényünk megosztani magunkat, mennyire vagyunk kíváncsiak a másikra. Egy köszönés után (rítus) a pusztán látásból ismert szomszédnak identitásrészleteinkről (intimitás) beszélni valószínűleg furcsa helyzetet szülne. Vagy képzeljük el, hogy arról beszélünk lelkesen a másiknak, hogy miért fontos számunkra, hogy saját ünnepeket alakítsunk ki. Mire beszélgetőpartnerünk a Szent Bálintról fellelhető történelmi forrásokról kezd szakszerűen értekezni, kitérve arra, hogy milyen pogány szokások helyébe lépett a Bálint nap.

Az idő strukturálásának módjait rendszerint nem ennyire tudatosan választjuk meg, hanem gyors, talán nem is megfogalmazható döntések alapján. Valamikor a helyzet adja, valamikor a másik. De előfordulhat az is, hogy épp másra lenne igényünk. Mondjuk intimitásra játszmák helyett, aktivitásra időtöltés helyett. Ezek a váltások azonban sokszor igen nehéznek bizonyulnak.

Te hogyan éred el, hogy intimitással töltsd az idődet és ne játszmákkal?
Hogyan strukturálod a mindennapi idődet?
Most akkor szereted a Valentin napot vagy sem?

Minden ember szeret magáról időnként olyan kijelentéseket tenni, hogy ő márpedig ilyen vagy olyan. Csúnya vagyok; kövér vagyok; túl okos; nagyon buta; engem aztán nem szeret senki; képtelen vagyok elviselni, ha...; rólam márpedig tudni kell azt, hogy...; én semmi esetre sem tenném, hogy; nekem igen nagy az önismeretem, stb.

Időnként persze ezek a kijelentések pozitívak is lehetnek. Minden embernek vannak pozitív címkéi magáról. De mivel a pozitív címkék (feltéve, ha nagyrészt igazak) ritkán okoznak rossz érzéseket, ezekkel nem is biztos, hogy érdemes foglalkozni. Na de mi van a negatív címkékkel? Okoznak-e ezek rossz érzéseket, gátolnak-e meg valamiben, akadályai-e bárminek is?

Akasszuk fel a hóhért, és vegyük az én egyik ilyen hiedelmemet. Sok évig koffeinfüggőként határoztam meg magamat. A reggeli kávémat éhgyomorra ittam, és az ébredés és a koffeinadag között nem lehetett hozzám szólni. Magamról alkotott hiedelmem tehát így írható le: kávéfüggő vagyok, koffein nélkül nem tudok felkelni.

Talán így is maradtam volna egy életre, ha nem ismerem fel, hogy ez bizony egy hiedelem. Azaz egy olyan gondolat, amelyben nagyon hiszek (tulajdonképpen annyira, hogy az identitásom része), de egyúttal egy olyan gondolat, amely lehet, hogy nem igaz.

Amikor egy hiedelemmel találjuk magunkat szemben, a kognitív pszichológia azt ajánlja, hogy ezt a hiedelmet először is alakítsuk vizsgálható, kiértékelhető formába. Azaz, mondjuk, ha a hiedelem több elemből áll, akkor egyesével vizsgáljuk meg az elemeit; ha kérdő típusú, akkor alakítsuk át állító típusú mondattá. Jelen esetben például a "kávéfüggő vagyok" és a "koffein nélkül nem tudok felébredni" állításokat lehet vizsgálni.

Ha ezzel megvagyunk, akkor érdemes átgondolni, hogy mi az, ami a hiedelem mellett szól. Azaz például, ha a kávé reggeli elmulasztása fejfájást és rosszullétet okoz bennem, akkor ez alátámasztja a koffeinfüggést. Ha az összes mellette szóló érvvel megvagyunk, sorra vehetjük az ellene szóló érveket. Például a DSM-IV-TR (mentális betegségek kézikönyve) nem ismeri el koffeinfüggés létezését. Azaz a széles körű szakmai egyetértés alapján a koffein nem okoz olyan tünetegyüttest, amilyet más függőséget okozó szerek okoznak. Vagy például, ha beteg vagyok, akkor nem iszom kávét, mégis fel tudok ébredni.

Ha minden mellette és ellene szóló érvvel megvagyunk, akkor már sejthetjük, hogy a hiedelmünk igaz-e vagy sem. Ha arra jutunk, hogy igaz a hiedelem, akkor nincs mit tenni (egyelőre). Ha viszont véletlenül arra jutunk, hogy nem igaz, na, akkor érdemes felülvizsgálni a címkénket.

Ha arra jutok, hogy nincs olyan, hogy koffeinfüggés, akkor be kell látnom, hogy én sem lehetek koffeinfüggő. Ha vannak olyan esetek, amikor fel tudok ébredni koffein nélkül, akkor nem állíthatom többé, hogy nem vagyok képes felébredni nélküle. Ha egy alapos cáfolat után mégis nehéz elengedni a saját címkénket, akkor pedig érdemes elgondolkodni azon, hogy mit nyerünk abból, hogy a címkét megtartjuk.

Elbánni egy ilyen címkével vagy hiedelemmel persze nem mindig ennyire egyszerű, a hiedelem ellen szóló érveket pedig különösen nehéz lehet felismerni, hiszen ezek nem illenek a képbe. Nem illeszkednek azon címkék sorába, amelyekkel adott esetben meghatározhatjuk magunkat.

Te hogyan címkézed fel magadat? Igazak ezek a címkék? Mit nyersz belőlük?
Kérsz egy kávét?

A minap megtaláltam egy évekkel ezelőtti újévi fogadalmi listámat. Tíz pontból állt, volt azon minden, ami szem-szájnak ingere. Kezdve azzal, hogy kevesebb kávét fogok inni, emberi kapcsolataim mélyebb ápolásán át, egészen addig, hogy soha nem fogok felmondani. A lista tizedik pontja a fogadalmak betartásának fogadalma volt. A fogadalmi listámat a megírást követő ötödik percben egy forró feketekávéval szegtem meg.

Néhány napja egy ismerős úrral beszélgettem, akivel a szokásos boldog új évi kívánságot követően váltottunk egy pár szót. Elmondta, hogy újévi fogadalmát fél óra múltán kellett megszegnie. Merthogy megfogadta, hogy kevesebb borocskát iszik, de hát az újévre azért csak kellett inni egyet.

Az újévi fogadalom műfaja ilyen. Megfogadjuk, gyorsan megszegjük, aztán vagy nevetünk egyet rajta, vagy rosszul érezzük magunkat attól, hogy már megint nem sikerült. Az újévi fogadalomban azonban van valami más is. A változás vágya, annak a felismerése, hogy valami, amit csinálunk nem jó nekünk rövid vagy hosszú távon. Vagy éppen az, hogy valamit amit nem csinálunk, jó volna, ha csinálnák, mert rövid vagy hosszútávon jobb lesz tőle nekünk.

Az újévi fogadalmak ennek megfelelően gyakran valamilyen régi szokással való felhagyásra vonatkoznak (pl. leszokni a cigiről, alkoholról, kávéról), gyakran pedig új szokások felvétele körül fogalmazódnak meg (pl. sportolás, egészségesebb étkezés).

Újévkor aktuális a változás, hiszen új naptárat nyitunk, új évszámot írunk a lap tetejére, idén már elérjük azt az életkort. Ugyanakkor semmi, de semmi nem akadályoz meg minket abban, hogy életünk bármely pillanatában változtassunk. Bármely ponton dönthetünk úgy, hogy akkor most lesz az a pillanat, amikortól másképpen alakítjuk az életünket, legyen az akár valami apróság, akár valami igazán nehezen megvalósítható dolog. Változni, változtatni bármikor lehet, nem kell hozzá új év, nem kell hozzá ünnep, nem kell hozzá dátum. Egy dolog azonban elengedhetetlen hozzá: a változás valódi vágya.

A változás vágya elengedhetetlen, de nem elég. Változni és változtatni gyakran igencsak nehéz dolog. Kell hozzá több-kevesebb energia, tudatosság, jól megfogalmazott cél, és néha külső segítség is.

"Neki mindig jobban sikerül! Én soha nem leszek olyan jó, mint ő! Jaj, az a szerencsétlen, el se hiszem, hogy sikerült megcsinálnia, biztos olyan is lett! Mondjuk nála azért még én is sokkal jobb vagyok!"

A fenti mondatok egyike-másika talán ismerős lehet mindenki számára a megfelelő keresztnevet beillesztve a megfelelő helyre. Talán eszünkbe is juthat az az ember, megjelenhet előttünk a képe, hanghordozása, megjelenése, akinél mi sosem leszünk jobbak, vagy épp, akinél azért mindig is jobbak leszünk.

Azt a jelenséget, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat, a szociálpszichológia a társas összehasonlítás elméleteként ismeri, és egy Festinger nevű kutató nevéhez fűzi a fogalom bevezetését. Elméletét majdnem 60 éve adta közre, és azóta a társadalomtudósok és pszichológusok kedvelt kutatási területe ez.

A kutatókat először maga a jelenség, aztán pedig a „miértje” kezdte foglalkoztatni. Az eredeti elmélet szerint azért hasonlítjuk magunkat másokhoz, azért mérjük teljesítményünket, külsőnket, személyiségünket a többi emberhez, hogy képet kapjunk saját magunkról. Azaz értékelni saját lényünket, elhelyezni a világban magunkat csak azon keresztül tudjuk, hogy megfigyeljük, miben hasonlítunk másokra vagy éppen miben különbözünk másoktól. Ezt nevezik én-értékelő funkciónak.

Az eredeti koncepció óta azonban két másik „miértet” is találtak a kutatók. Az egyik okot úgy nevezik, hogy én-fejlesztő funkció. Ha az ember olyan személyeket választ ki összehasonlítási alapul, akik valamiben szebbek, jobbak, gyorsabbak, okosabbak, mint ő maga, akkor az összehasonlítás azt szolgálhatja, hogy fenntartsuk motivációnkat arra, hogy mi is szebbek, jobbak, gyorsabbak, okosabbak legyünk. Azaz, mondjuk tudom, hogy Izidor a legjobb villanyszerelő, akit ismerek; ha igazán jó villanyszerelő szeretnék lenni, akkor  csak ő lehet a mércém. Mivel ő a legjobb, ezért a kettőnk villanyszerelési képességének különbségén le tudom mérni, hogy én mennyire vagyok jó villanyszerelő. Minél közelebbinek érzem magam hozzá, annál jobb vagyok, és még a villanyszerelésben való fejlődésemet is le tudom ezen az összehasonlításon mérni.

A másik lehetőség az, amikor olyan személyt választok összehasonlítási alapnak, akiről tudom, hogy kevésbé jó, szép, gyors, okos, mint én. Ezt nevezik én-kiemelő funkciónak. Ebben az esetben még véletlenül sem Izidort választom ki a villanyszerelők sokaságából, hiszen ő pár perc alatt a leglehetetlenebbül elromlott gépet is megjavítja. Tehát ekkor választásom Ubulra fog esni, akit a múlt hónapban már megint kórházba kellett vinni, mert a villanyszerelés megkezdése előtt nem kapcsolta le az áramot, és immár sokadszorra megrázta az áram. Ha rá gondolok, akkor szinte profinak érzem magam villanyszerelésben.

A kutatók szerint mindannyian, mindhárom funkciót használjuk, mikor másokkal összehasonlítjuk magunkat. Az viszont, hogy milyen arányban, milyen helyzetekben tesszük ezt, egyénenként változó.

Nem nehéz belátni: annak, hogy kit választunk összehasonlítási alapul komoly hatása lehet arra, hogy hogyan érezzük magunkat, és mennyire látjuk reálisan a saját képességeinket és teljesítményünket. Ha túl magasra tesszük a lécet, könnyen találhatjuk magunkat depresszív pozícióban, a megugorhatatlan akadály debilizáló szorongás formájában jelentkezhet. Ha túl alacsonyra tesszük a lécet, akkor pedig valós visszajelzés helyett csak fürdőzünk a nagyképűségben, életpozíciónk átcsaphat paranoidba.

Ha törekszünk a nulla önértékelésre, akkor mindenképpen kövessük a következőket. Azon a téren, ahol szeretnénk igazán rosszul érezni magunkat, válasszuk ki a valaha volt legkiválóbbat. Mondjuk, ha fizikában akarunk valamit teljesíteni, akkor jó választás lehet Einstein. Ha történetesen fiatal, hamvas női testben szeretnénk élni, akkor például Mihalik Enikőt választhatjuk. Ha anyagi bőségre, karrierre törekszünk. próbálkozhatunk Bill Gates-szel. Náluk semmiképpen ne adjuk alább, ha tudunk jobbakat, akkor inkább őket válasszuk ki. Következő lépésként pedig teremtsünk minél több olyan helyzetet, amelyben összehasonlíthatjuk magunkat velük, és nagy valószínűséggel alulmaradunk. Mondjuk fizikához nem értve kezdjünk olvasni valamit Einsteintől. Mihalik Enikőre gondolva, saját tükörképünket nézegetve állapítsuk meg, hogy nekünk kisebb, nagyobb, formátlanabb, fakóbb az, ami neki élettel telibb, formásabb és szebb (bármi is legyen az). Fizetési papírunk átvételekor gondoljuk arra, hogy Bill Gates a mi korunkban már hol tartott, és hány évig kellene dolgoznunk, hogy akárcsak a vagyona tizedével rendelkezzünk. És persze ne felejtsük el minden egyes összehasonlításkor megállapítani, hogy nem vagyunk elég okosak, szépek és ügyesek.

Neked mi a jellemző társas összehasonlítási stratégiád? Hogyan gondoskodsz arról, hogy rosszul érezd magad?

Ismered a klasszikus viccet a pesszimista, az optimista, a realista és az opportunista világszemléletéről? Ha négyen nézik ugyanazt a fele részéig vízzel töltött poharat, akkor az optimista félig telinek, a pesszimista félig üresnek, a realista fele részéig vízzel töltöttnek látja a poharat. Az opportunista pedig kiissza.

Az optimizmus és a pesszimizmus azon kevés pszichológiai fogalmak közé tartoznak, amelyekről mindenki pontosan tudja, hogy mit jelentenek, épp ezért, amikor definiálni akarjuk, meg is vagyunk vele lőve. Vagy túl nyakatekert vagy éppen túlságosan triviálisnak ható meghatározásokat lehet olvasni e témakörben. Az egyik, szerintem egész jó definíció szerint "az optimizmus a jövőre vonatkozó pozitív várakozások attitűdje". A pesszimizmus pedig értelemszerűen a negatív várakozásoké.

Amikor a pszichológiában egy-egy emberi tulajdonságot vizsgálnak, mindig elindul a vita afelől, hogy ez vagy az az emberi tulajdonság mennyiben változtatható, avagy mennyiben tartós. Ha könnyen, gyorsan változtatható egy-egy tulajdonság, akkor azt állapot tulajdonságnak hívjuk. Ha nehezen vagy egyáltalán nem, akkor pedig vonás tulajdonságnak. Például, ha békésen állok a villamossíneken, elmerülve a hideg, ám de szép téli napsütésben, és jön a villamos és rám csilingel, akkor valószínűleg a békés szemlélődésemet hirtelen felváltó szorongás és ijedtség nem vonás-, hanem állapotszerű tulajdonságom.

Ha azonban napfénytől, derűtől függetlenül szinte minden élethelyzetben érzem azt a bizonyos gombócot a torkomban, és minden társas helyzetben összerándul a gyomrom, akkor a szorongásom tartósabb mintázatot mutat, azaz vonásszerű tulajdonság.

Az optimizmus és pesszimizmus olyan emberi tulajdonságok, amelyekről manapság inkább azt gondoljuk, hogy vonásszerűek, azaz egy ember jellemző, tartós tulajdonságai lehetnek. Természetesen nem arról van szó, hogy egy ember vagy pesszimista vagy optimista, hanem arról inkább, hogy nehezen változik az ember örökpesszimistából hurráoptimistává.

Biztosan ismerős az az érvelés, hogy "azért jó pesszimistának lenni, mert akkor a legrosszabbra számítunk, és annál már csak jobb érhet". A rossz hír az, hogy egyelőre a kutatások nem igazolták, hogy jó dolog pesszimistának lenni. Sőt.

Egészségpszichológiai kutatások szerint a pesszimizmus és a csökkent önértékelés együtt jár, a pesszimizmus növeli a kockázati magatartások (alkoholfogyasztás, droghasználat) előfordulását, és nagyobb valószínűséggel fordul elő depressziósok között. Persze tyúk-tojás probléma ez. Vajon a depressziótól látom a jövőt negatívan, vagy a negatív jövőképtől leszek depressziós?

A pesszimizmusról azt írtuk, hogy vonás tulajdonság. Ami azt jelenti, hogy nem lehet egy pillanat alatt megváltoztatni. De lehet vele dolgozni, és ki lehet alakítani hosszabb távon egy reálisabb jövőképet, reálisabb várakozásokat, aminek már komoly egészségvédő szerepe lehet.

Inkább pesszimista vagy inkább optimista vagy? Mindig?

Hogy miért örül a pszichológus társadalom a Terápia című sorozatnak, azt itt elolvashatod. Hogy miért örülök én neki, azt viszont mindjárt leírom.

Először is, ha egy filmben megjelenik egy pszichológus vagy pszichiáter, az nem ritkán valami egészen gonosz, mások felett álló, másokat manipuláló szereplő személyében teszi. Esetleg maga is őrült, a legrosszabb típusból. Jóval ritkábban pozitív szereplő.

A Terápia c. sorozat főszereplője, ha nem is mindig a legszimpatikusabb, mégis alapvetően pozitív hős. Megleshetjük munkája közben, betekinthetünk gondolataiba, és csodák csodája, néha kiderül, hogy ő is ember, aki néha szereti, néha rühelli a munkáját, vannak gondolatai, érzései, tud figyelni, és törődik a vele szemben ülők sorsával.

Kiindulásnak már ez sem rossz. Ami viszont személy szerint nekem külön tetszik, az az, hogy az amerikai filmek szokásos pszichológus, pszichiáter és páciens/kliens ábrázolásával részben szakít. Az amerikai filmek nagy részében a pszichológusoknak díványuk van meg várótermük. Bármilyen problémával is menjen hozzájuk az ember, midig kikötnek valami gyerekkori traumánál, vagy éppen annál, hogy a kliens szerelmes még mindig az anyjába/apjába. A klasszikus kliens vagy páciens már bő 16 éve jár terápiába, és rendszerint vagy sírva távozik, vagy kész idegroncs, már első ránézésre is. Se egyikükkel, se másikukkal nem igazán azonosul szívesen a néző, jelen esetben én.

A Terápia mélyebb betekintést ad egy pszichológus munkájába, megmutatja, hogy a pszichológus nem csak passzívan hallgat és szól, ha lejár az idő. Már a magyar verzió első öt részéből is kiderül, hogy mikor a pszichológus hallgat, közben nagyon is figyel. Visszatükrözi a másik érzéseit, gondolatait, összefoglalja a gondolatokat, segít struktúrába rendezni azokat.

Kiderül az is, hogy a pszichológus passzivitása mögött személyes érzelmek, gondolatok is megjelennek, és hogy ezeket nem, vagy csak nagyon ritkán engedi vissza abba a térbe, ahol a segítséget kérő vele szemben ül. Ezekkel a személyes érzésekkel, benyomásokkal dolgozik akkor is, amikor aktuálisan nincs jelen a kliens. Vagy egyedül vagy szupervizor segítségével rendezi ezeket a gondolatokat, ami minden terápiának szerves részét képezi.

Az is kiderül, hogy a pszichológus nem feltétlenül egy önmagában álló szikla. Neki is kell néha segítség, és neki is van segítsége akkor, ha egy-egy helyzetben elakad. Valamint azt is megtudhatjuk, hogy a pszichológus nem tökéletes. Hanem ember, ugyanúgy szenved, érez, kiég, örül, lelkesedik, ahogyan bárki más. Bár kétségtelenül ezekről nem a kétszemélyes helyzetekben szerzünk tudomást.

Amiről még fontos beszélni: a szemben ülők, azaz a kliensek nem klasszikus, kényszerzubbonyos dühöngő őrültek, és még csak nem is feltétlenül idegroncsok. Hanem olyanok, akikkel talán a hétköznapjainkban is találkozunk, kapcsolati problémákkal küzdő nő; elhanyagolt, de teljesítményorientált kamasz; sok éve együtt élő, folyton marakodó pár. Terápiába tehát nemcsak az unatkozó new york-i milliomosok és a társadalomra veszélyes elemek járnak, hanem hétköznapi emberek is.

Mácsai Pál vagy Gabriel Byrne? Ismersz terápiába járt/járó embereket? Te jártál már pszichológusnál?

Oké, elvégeztem az iskolát, és akkor mi van? Jó, megházasodtam, és most? Igen, már gyereket nevelek, de akkor? Rendben, elértem, amit lehetett, hát most? Kirepültek, de akkor mostantól?

Van úgy, hogy célokat tűzünk ki magunk elé, és elérjük őket. Leérettségizünk, esetleg szerzünk egy diplomát, elvégzünk még néhány iskolát. Esetleg párkapcsolatunk lesz, gyereket tervezünk és megszületik. Hirtelen tényleg felvesznek a régóta áhított állásra. Sikerül végre nyugdíjba menni, esetleg már látjuk, hogy akkor a gyerekkel is minden rendben lesz, saját lábára állt, elértük ezt is.

Ezek mind olyan élethelyzetek, elért célok, amelyek elégedettséggel és örömmel töltenek el, sőt tulajdonképpen másoktól is elvárjuk, hogy ha elérik céljaikat, akkor örüljenek neki. De van úgy, hogy az elégedettség, az öröm átcsap valami egészen másba. Kétségbeesés, szorongás, félelmek üthetik fel ilyenkor a fejüket. A cél elérése ugyanis a cél elvesztését is jelenti egyben. Minél hosszabb távú a cél, minél több energiánk van abban, hogy elérjük, adott esetben annál nagyobb lehet a szubjektív veszteségélményünk.

A célok ugyanis irányjelzők, az energiánk, munkánk, érzelmeink keretet kapnak pusztán attól, hogy tudjuk, hogy mit szeretnénk elérni. Ha például diplomára vágyunk, akkor környezetünk nem fog meglepődni, ha a Karácsonyt tanulással töltjük, tudjuk, hogy melyik félévben miből kell vizsgázni, jó esetben azt is, hogy azokra mennyit kell tanulni. Ha mondjuk gyerekre vágyunk, akkor kideríthetjük, hogy hogyan kell étkezni, milyen vizsgálatokra kell elmenni, milyen szülésfelkészítő tanfolyamokra kell járni, kinél érdemes szülni. Mégis, amikor valaki kézhez kapja az éveken át tartó munkával megszerezhető papírt, gyakran találja magát ott, hogy mit kezdjen most akkor magával? Találkozhatunk olyanokkal is, akiknél megszületik a gyerek, és pár nap/hét/hónap múlva legszívesebben visszaadnák, kedvetlenek, motiválatlanok, miközben környezetük gügyögve várja, hogy örüljenek nagyon, és emiatt a gondolat miatt még szégyellik is magukat. Az előbbit lehet életkezdési krízisnek, az utóbbit pedig mondjuk szülés utáni (postpartum) depressziónak is hívni, amennyiben az átélt szenvedés tartós.

A közös mindkettőben az, hogy a cél kipipálva, elérve, és nincs új cél. "Nem mondták, hogy ez ilyen lesz! Nem mondták, hogy mi lesz utána." Továbblépni ezekből a helyzetekből néha igen nehéz. Még akkor is, ha a külső szemlélő számára egyértelműnek tűnik a következő lépés. (Pl.: álláskeresés vagy mondjuk gyereknevelés)

Ugyan az eddig leírtakból az is következhetne, hogy lehetőleg el nem érhető célokat tűzzünk ki magunk elé, és dolgozzunk jó sokat ezek elérésén, az üzenet mégsem ez. (Hiszen a soha el nem érhető célok valószínűleg inkább csalódottságot és csüggedtséget hoznak.) Inkább az, hogy ha néha irányt vesztünk, akkor az normális, azaz az élet része, és ezekben az esetekben, ha nem megy a továbblépés, kérhetünk külső segítséget.

Mikor fordult elő veled, hogy irányt vesztettél? Ki vagy mi segített a továbblépésben?