"Neki mindig jobban sikerül! Én soha nem leszek olyan jó, mint ő! Jaj, az a szerencsétlen, el se hiszem, hogy sikerült megcsinálnia, biztos olyan is lett! Mondjuk nála azért még én is sokkal jobb vagyok!"
A fenti mondatok egyike-másika talán ismerős lehet mindenki számára a megfelelő keresztnevet beillesztve a megfelelő helyre. Talán eszünkbe is juthat az az ember, megjelenhet előttünk a képe, hanghordozása, megjelenése, akinél mi sosem leszünk jobbak, vagy épp, akinél azért mindig is jobbak leszünk.
Azt a jelenséget, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat, a szociálpszichológia a társas összehasonlítás elméleteként ismeri, és egy Festinger nevű kutató nevéhez fűzi a fogalom bevezetését. Elméletét majdnem 60 éve adta közre, és azóta a társadalomtudósok és pszichológusok kedvelt kutatási területe ez.
A kutatókat először maga a jelenség, aztán pedig a „miértje” kezdte foglalkoztatni. Az eredeti elmélet szerint azért hasonlítjuk magunkat másokhoz, azért mérjük teljesítményünket, külsőnket, személyiségünket a többi emberhez, hogy képet kapjunk saját magunkról. Azaz értékelni saját lényünket, elhelyezni a világban magunkat csak azon keresztül tudjuk, hogy megfigyeljük, miben hasonlítunk másokra vagy éppen miben különbözünk másoktól. Ezt nevezik én-értékelő funkciónak.
Az eredeti koncepció óta azonban két másik „miértet” is találtak a kutatók. Az egyik okot úgy nevezik, hogy én-fejlesztő funkció. Ha az ember olyan személyeket választ ki összehasonlítási alapul, akik valamiben szebbek, jobbak, gyorsabbak, okosabbak, mint ő maga, akkor az összehasonlítás azt szolgálhatja, hogy fenntartsuk motivációnkat arra, hogy mi is szebbek, jobbak, gyorsabbak, okosabbak legyünk. Azaz, mondjuk tudom, hogy Izidor a legjobb villanyszerelő, akit ismerek; ha igazán jó villanyszerelő szeretnék lenni, akkor csak ő lehet a mércém. Mivel ő a legjobb, ezért a kettőnk villanyszerelési képességének különbségén le tudom mérni, hogy én mennyire vagyok jó villanyszerelő. Minél közelebbinek érzem magam hozzá, annál jobb vagyok, és még a villanyszerelésben való fejlődésemet is le tudom ezen az összehasonlításon mérni.
A másik lehetőség az, amikor olyan személyt választok összehasonlítási alapnak, akiről tudom, hogy kevésbé jó, szép, gyors, okos, mint én. Ezt nevezik én-kiemelő funkciónak. Ebben az esetben még véletlenül sem Izidort választom ki a villanyszerelők sokaságából, hiszen ő pár perc alatt a leglehetetlenebbül elromlott gépet is megjavítja. Tehát ekkor választásom Ubulra fog esni, akit a múlt hónapban már megint kórházba kellett vinni, mert a villanyszerelés megkezdése előtt nem kapcsolta le az áramot, és immár sokadszorra megrázta az áram. Ha rá gondolok, akkor szinte profinak érzem magam villanyszerelésben.
A kutatók szerint mindannyian, mindhárom funkciót használjuk, mikor másokkal összehasonlítjuk magunkat. Az viszont, hogy milyen arányban, milyen helyzetekben tesszük ezt, egyénenként változó.
Nem nehéz belátni: annak, hogy kit választunk összehasonlítási alapul komoly hatása lehet arra, hogy hogyan érezzük magunkat, és mennyire látjuk reálisan a saját képességeinket és teljesítményünket. Ha túl magasra tesszük a lécet, könnyen találhatjuk magunkat depresszív pozícióban, a megugorhatatlan akadály debilizáló szorongás formájában jelentkezhet. Ha túl alacsonyra tesszük a lécet, akkor pedig valós visszajelzés helyett csak fürdőzünk a nagyképűségben, életpozíciónk átcsaphat paranoidba.
Ha törekszünk a nulla önértékelésre, akkor mindenképpen kövessük a következőket. Azon a téren, ahol szeretnénk igazán rosszul érezni magunkat, válasszuk ki a valaha volt legkiválóbbat. Mondjuk, ha fizikában akarunk valamit teljesíteni, akkor jó választás lehet Einstein. Ha történetesen fiatal, hamvas női testben szeretnénk élni, akkor például Mihalik Enikőt választhatjuk. Ha anyagi bőségre, karrierre törekszünk. próbálkozhatunk Bill Gates-szel. Náluk semmiképpen ne adjuk alább, ha tudunk jobbakat, akkor inkább őket válasszuk ki. Következő lépésként pedig teremtsünk minél több olyan helyzetet, amelyben összehasonlíthatjuk magunkat velük, és nagy valószínűséggel alulmaradunk. Mondjuk fizikához nem értve kezdjünk olvasni valamit Einsteintől. Mihalik Enikőre gondolva, saját tükörképünket nézegetve állapítsuk meg, hogy nekünk kisebb, nagyobb, formátlanabb, fakóbb az, ami neki élettel telibb, formásabb és szebb (bármi is legyen az). Fizetési papírunk átvételekor gondoljuk arra, hogy Bill Gates a mi korunkban már hol tartott, és hány évig kellene dolgoznunk, hogy akárcsak a vagyona tizedével rendelkezzünk. És persze ne felejtsük el minden egyes összehasonlításkor megállapítani, hogy nem vagyunk elég okosak, szépek és ügyesek.
Neked mi a jellemző társas összehasonlítási stratégiád? Hogyan gondoskodsz arról, hogy rosszul érezd magad?
