Veszélyes dolog blogot írni. A múltkori posztom kapcsán egy barátom, akit nem lehet azzal vádolni, hogy túlságosan magabiztos, ijedten írt nekem a facebookon: attól fél, hogy bipoláris zavara (mániás depressziója) van. Néha levert, néha meg fel van pörögve. Mondjam meg neki, hogy hogyan tudja eldönteni magáról, mert a neten található tünetlistákról valami igaz rá, valami meg nem annyira.
Félelmét rögtön átéreztem, magam is voltam már mániás fázisban lévő depressziós, disztímiás, szenvedtem mind a tíz különböző személyiségzavarban, voltam fóbiás, alkalmazkodási zavaros, de még talán a pánikroham tüneteit is produkáltam. Sőt mindezeket egyszerre tapasztaltam, nem is akármikor.
A legtöbb pszichológushallgató életében eljön a pillanat, amikor pszichopatológiát kell tanulnia. Ez a tárgy a mentális betegségekkel foglalkozik: milyen betegségek vannak, mit tekintünk és tekintettünk régen mentális betegségnek, milyen okai lehetnek egy-egy betegségnek, mi a lefolyásuk, milyen a prognózisuk, egyes pszichoterápiás iskolák mit gondolnak ezek gyógyíthatóságáról, és melyek a gyógyítás módjai.
Ennek a tárgynak a keretében tehát betegségek tünetlistáival is találkozik az egyszeri hallgató, és minél inkább elmélyül a tárgyban, annál gyorsabban kezdi észlelni magán a mentális betegségek tüneteit. Na nem feltétlenül azért, mert bele lehet őrülni a tanulásba.
A jelenség, miszerint betegségekről olvasva magunk is az adott betegség tüneteit kezdjük észlelni magunkon olyan gyakori, hogy még neve is van. Úgy hívják, hogy az orvostanhallgatók betegsége. Esetükben is azt jelöli, hogy amikor a hallgató tanulja egy-egy betegség tüneteit, akkor elkezdi vizsgálni magát, és csodák-csodája meg is találja a tüneteket, amit épp tanul. Függetlenül attól, hogy épp milyen betegségről van szó.
A mentális betegségeknél azonban van még egy csavar. A "hagyományos" betegségek tünetei általában jól körülírtak. Hasmenést, piros vagy kék foltokat, különös viszketéseket és mondjuk hajhullást is lehet tapasztalni, mentális betegségtüneteket azonban ezeknél jóval egyszerűbb megfigyelni. Ennek az az oka, hogy a mentális betegségek tünetei nehezebben ragadhatók meg nyelvi eszközökkel, gyakorta külső megfigyelést igényelnek vagy épp az ember szubjektív tapasztalatairól szólnak. Van olyan betegség, amelyre egyszerre lehet jellemző a túl sok vagy a túl kevés alvás, evés, szexuális tevékenység, beszéd stb.
Ezeket pedig, főként hogy nem tudjuk pontosan, hogy mennyi a "túl sok", "túl kevés", könnyen tudjuk magunkra alkalmazni.
A jelenség kívülről még mókásnak is tűnhet, azonban a benne átélt szenvedés valódi. Örülök, hogy én is átestem rajta, mert ebből megtanulhattam, hogy a diagnosztizálás nem egyszemélyes folyamat, és főleg nem pusztán a tünetlisták kiikszelésén múlik. Ha valakit mentális betegséggel diagnosztizálnak, akkor jó esetben a diagnózist megelőzi egy interjú (beszélgetés), egy anamnézis és néhány pszichológiai teszt. Így, ha arra gyanakszol, hogy valamilyen betegségben szenvedsz, akkor érdemes a net átolvasása helyett szakemberhez (háziorvos, pszichiáter, pszichológus) fordulni.
Te gyanakodtál már arra, hogy valami nincs rendben a fejedben? Kihez fordulsz, ha segítségre van szükséged?






Elmentem az erdőbe sétálni és kifejezetten szerettem volna nagy őzlábgombát találni. Ez egy nagyon szép, igen nagyméretű és ehető gomba, amit ráadásul nem lehet mással összetéveszteni. (Gombaszakértőhöz azért el kell vinni, mert ő az, aki ebben megerősít.) Kétszer is volt olyan, hogy arra gondoltam, hogy most találok egy ilyen gombát és valóban találtam is.
Tudjuk, hogy vannak olyan emberek, akik egy bukott vizsga után otthagyják az iskolát. Tudjuk, hogy vannak olyan emberek is, akik nemhogy nem hagyják ott az iskolát, hanem a pótvizsgán a lehető legjobb teljesítményt nyújtják. A kétféle ember között a legnagyobb különbség a motiváció.
Így sokáig a hipnózis szó hallása óhatatlanul is valami borzongással társult nálam.
Idős, sovány, kissé felpüffedt arcú nő. Ráncos bőr, szomorkás arckifejezés. Kötött, szürkés-rózsaszín sapka; kopott, barnás kabát, hajlott hát, két szatyor. Piac, a kocsma előtt néhány asztal, az egyik mellett halad el. A pulthoz érve megtántorodik, lábai hajlanak, de még épp megkapaszkodik, és felhúzza magát. Szatyrát felrakja az asztalra, úgy próbálja két kézzel megtartani magát. Egy percig úgy tűnik, hogy sikerül új erőre kapnia, de a láb csak csuklik, hajlik, és egy pillanat múlva összeesik. A földre kerülve próbál feltápászkodni. A kocsma közönsége csak nézi szenvtelenül. Jobb oldalára fordul, hogy könnyebben felálljon, de nem megy. A kocsmában az egyik idősebb, szemüveges úr végül odamegy, hónaljánál fogva lábra állítja, de ő újra összecsuklik. Valaki széket hoz, leültetik. Az ülés sem biztonságos, a nő láthatóan szédül, kapaszkodik a közeli falba. Végül mentőt hívnak.
A jelenséget a szociálpszichológia régóta ismeri, a neve pedig holdudvarhatás. (A holdudvar egy optikai jelenség, az atmoszférában található jégkristályok megtörik a holdról visszatükröződő fényt, emiatt látjuk, hogy "udvara van a Holdnak". Tehát egy létező A dolog miatt látni vélünk egy B dolgot, ami tulajdonképpen nincs.)
Életünknek (személyiségünknek, viselkedésünknek stb.) van egy olyan területe, amelyet ismerünk, és amelyet mások is ismernek. Ha például köszönsz, amikor belépsz egy helyiségbe, akkor erről tudsz te is, mások is. Ez a viselkedésednek az ún. nyílt területe.